Fiatalok Konferenciája

Törtei Renáta PhD hallgató vagyok a PPKE Történettudományi Doktori Iskolájának Életmód- és Társadalomtudományi Műhelyében. Ugyanitt végeztem 2011-ben spanyol-történelem szakos bölcsész-tanárként. Ezzel párhuzamosan a Károlyi Mihály Spanyol-Magyar Tannyelvű Gimnáziumban tanítok, jelenleg a történelmet spanyol nyelven. Két kisgyermek édesanyjaként próbálok lavírozni a mindennapok, a szakmai kihívások és a munka háromszögében. A doktori témám igen sajátságos: Thököly Imre személyének, tevékenységének és felkelésének megjelenése a spanyol nyelvű forrásokban. Emellett fontosnak tartom, hogy a sport is része legyen a mindennapoknak, így amatőr tollaslabdaversenyeken igyekszem megmérettetni magam.

Thököly Imre regényes élete két rég elfeledett hispán forrás tükrében

Doktori disszertációm témája, Thököly Imre mozgalmának spanyolországi visszhangja, a spanyol rendek reagálása a magyar rendek Habsburg-ellenes mozgalmaira és az azokra gyakorolt hatásuk. A disszertáció leadásának küszöbén már tengernyi hungarikával találkoztam Thököly Imre, Magyarország és főleg Buda várának 1686-os visszavívásával kapcsolatban. Most két olyan hungarikára koncentrálnám előadásomat, amelyekből Magyarországon egy-egy példány lelhető fel, de kissé kívül esnek a kutatók látóterén és így feledésbe merültek. Az egyik mű D. Joseph Rodriguez munkája La Famosa historia del Conde Emerico Tekeli (Madrid, 1738) címmel, amely regény végigmegy Thököly életén és meglehetős alapossággal tárja azt a spanyolul értő közönség szeme elé. Ez a kötet a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Régi nyomtatványok tárában fekszik és igazi kuriózumnak minősül, hiszen kevés maradt fenn belőle a történelem viharos éveiben. A másik mű az Országos Széchenyi Könyvtár állományában található szintén igen nagy ritkaságnak számít, hiszen roppant kevés élte túl a viszontagságokat az elmúlt 300 évben. Ez a kötet pedig a Pedro Godoy által íródott Compendio de la vida de Emerico Tekeli, cabeça de los rebeldes y confederado con los turcos en Vngria című összefoglaló munka, amely 1684-ből származik. Mindkét esetben igyekszem feltárni a művek keletkezését, bemutatni tartalmukat és megvilágítani fontosságukat a mai kutatók számára összehasonlítva őket más hasonló már ismert művel.

A PhD kutatásom időszaka a 17. század utolsó harmadát öleli fel (1680–1699), amikor is számos olyan esemény történt a Magyar Királyság területén, főként a visszafoglaló háborúk során, amelyek megváltoztatják majd egész Európát az elkövetkezendő évszázadokban. Tehát ezt az időszakot mutatnám be a forrásokon keresztül a konferencia közönségének. Ezek az iratok – reményeim szerint – a kutatók segítségére lehetnek ahhoz, hogy megítélhessük hogyan látták hazánkat és a törökök elleni küzdelmünket külföldön. Az előadás során nem kimondottan Thököly gróf személyének, illetve tevékenységének spanyol megítélését szeretném elsősorban közzétenni, hanem olyan forrásanyagokat szeretnék bemutatni, amelyek feledésbe merültek az évek folyamán, azonban igen izgalmas új színezetet adhatnak a témának.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Egy poligráfus követ I. Rudolf udvarában. Pietro Duodo műve a Habsburg Birodalomról és a Magyar Királyságról

Pietro Duodo a Velencei Köztársaság poligráfus diplomatája 1599–1600 fordulóján járt Prágában, I. Rudolf udvarában. Hazatértekor, mint minden követ, ő is elkészítette záróbeszámolóját. Ennek lényege a kiküldetése helyszínének, a Habsburg Birodalom aktuális állapotának leírása lett volna, ám Duodo jóval túlteljesítette feladatát, s közel száz oldalas jelentést készített. A munkát eredetiben a Torinói Állami Levéltár, másolatban pedig a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi. Duodo műve egyszerre tekinthető követjelentésnek, az útibeszámolók műfaji hagyományait követő országleírásnak, valamint egy barokk traktátusnak is. Az egyes régiók bemutatása során nem szorítkozik azokra az információkra, melyek a Signoria vezetése számára lényegesek (pl. a gazdasági viszonyokra), hanem bemutatja a történelmüket, a lakosok jellemzőit stb. Magyarország esetében részletesen foglalkozik a közelmúlt hadi eseményeivel, a tizenöt éves háború legmozgalmasabb éveinek történéseivel is, melyekről minden bizonnyal ő vagy kollégái már korábbi jelentéseikben is beszámoltak. Nem elégszik meg puszta leírásokkal, hanem az egyes politikai és katonai eseményeket, folyamatokat, illetve a Habsburg és a korábbi magyar uralkodók tetteit értékeli is, és államelméleti tézisei alátámasztására használja. Stílusában, nyelvezetében is keveri a követjelentés, az országleírás, valamint a traktátus jellemzőit. Időnként megszólítja feletteseit, és nyomatékosítja, hogy a gyakorlatiasságra törekszik, ám közel sem olyan letisztult, lényegretörő, mint a korabeli diplomáciai iratok döntő többsége.

Előadásunkban több nézőpontból, interdiszciplináris megközelítésben mutatjuk be a kéziratot, elsősorban annak műfaji kérdéseire koncentrálva. Kriston Dorottya Duodo művének műfaji kontextusát vizsgálja, utazási irodalomként vagy államelméleti traktátusként kezelve azt, Kanász Viktor pedig azt fogja vázolni, hogy Duodo jelentését hogyan lehet hasznosítani a kora újkori magyar történelmi kutatás számára, különös tekintettel a tizenötéves háború eseményeinek szempontjából.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Farkas Mónika, a SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának elsőéves hallgatója vagyok.

A doktorképzésre benyújtott programom keretében az olasz Risorgimento időszakának négy szerzőjével – Silvio Pellico, Ippolito Nievo, Massimo d’Azeglio és Luigi Settembrini – foglalkozom. Életművük elemzésén keresztül arra a kérdésre keresem a választ, hogy az olasz nemzetet formáló tényezők, a nemzettudat fejlődésének állomásai és problémái, illetve az olasz nép a nemzeti identitáshoz való viszonya milyen megítélés alá esik a narrációkban, a nemzeti egység megformálásának mely lehetséges eszközeit emelik be a szerzők én- elbeszéléseik vagy egyéb műfajú írásaik meghatározó szövegszervező elemeiként. A komplexebb kutatás érdekében figyelmem kiterjed a korszak egyéb vallás- és nyelvfilozófiai, politikai, kultúra- és oktatásszervezői írásaira is. A vizsgálódásaim fontos részét képezi továbbá a vonatkozó levéltári források feltárása és elemzése.

Az előadásomban e nagyobb kutatási folyamat egy mellékágát szeretném bemutatni. Ennek kapcsán azt vizsgáltam, hogy a Torinói Állami Levéltárban őrzött L’Opinione című risorgimentós napilap egy-egy cikke alapján mit tudunk meg arról, hogyan tekintettek Itáliában a korabeli Magyarországra, milyen képet közvetítettek róla az olasz olvasók számára.

“Se l'Ungheria, come l'Italia, fosse dominata da un solo pensiero [...]”. Magyar politikai ügyek a L'Opinione című folyóiratban

A Risorgimento, vagyis az olasz egységért való küzdelem időszakában (1815–1861) a periodikák fontos szerepet játszottak az itáliai közvélemény formálásában: a sajtótermékek biztosították a teret az egyesítéssel összefüggő kérdések elemzéséhez, illetve a különböző politikai, ideológiai és kulturális irányzatok vitáihoz. Előadásombanaz 1846-ban Torinóban alapított L'Opinione ('Vélemény') napilap néhány cikkét kívánom bemutatni azon szempontból, hogyan tekintettek Itáliában a korabeli Magyarországra, milyen képet közvetítettek róla az olasz olvasók számára.

A L'Opinione a Cavour vezette mérsékelt liberális irányzathoz kötődött: egyrészt elutasította a Mazzini-féle demokratikus-republikánus vonalat, másrészt pedig Itália nemzetközi rangjának emelését sürgette. Utóbbiból adódóan a lap számos külpolitikai kérdéssel foglalkozott, többek között Magyarország az 1848–1849-et követő megtorlás és a kiegyezés közötti helyzetével is. A cikkek sorában találunk példát Kossuth emigrációs tevékenységének értékelésére: Mazzini ideológiájával párhuzamba állítva alapvetően elítélték törekvéseit. 1860- tól kezdve pedig megfigyelhető, hogy a L'Opinione kiemelten foglalkozott azon magyarországi változásokkal, amelyek a nemzetiségekkel és az Ausztriával való kapcsolat rendezése felé mutattak. Gyakran cikkeztek olyan elképzelésekről is, amelyek később valóban a kiegyezés kardinális pontjaivá váltak.

Az eddigi kutatás során a L'Opinione számaival foglalkoztam, de a későbbiekben más ideológiát képviselő periodikák alapján is szeretném megvizsgálni a kérdést. Mindezen források feldolgozása ugyanis a kapcsolattörténeti vonatkozáson túl azért fontos, mert hazánk ügyeinek tárgyalásán keresztül Itália az olasz nemzeti egység létrehozásának nehézségeire is reflektált.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Varga László Dávid, a LFZE Zenetudományi tanszékének (BA) harmadéves, muzikológia szakos hallgatója vagyok. Kutatásaim középpontjában jelenleg a 11–13. század során keletkezett „órómai” kódexanyag recepciójának és értelmezésének kutatásmódszertani vonatkozásai állnak, célom a repertoár természetének minél pontosabb megragadása, összefüggésben a lejegyzett dallamok gregorián megfelelőivel. Érdeklődésem kiterjed a huszadik századi modernista operák esztétikai és elméleti szempontok szerint történő vizsgálatára is, valamint zene és nyelv kapcsolatára.

„Barokkos” túlzásokkal elcsúfított gregorián? Ismeretlen kódexcsoport a nyugati egyház középkori zenei tradíciójának olvasztótégelyében

A nyugati zene több, mint ezeréves történetét számos olyan stílusváltozás tagolja, amely viszonylag rövid idő alatt formálta, befolyásolta vagy újította meg az Európa-szerte alkalmazott repertoárt. Az „idegentől” és a „mástól” mint absztrakciótól való tartózkodás rendszerint „régi” és az „új” gyakorlat közötti különbségtételben nyilvánult meg. Mi sem tehetné izgalmasabbá ugyanakkor a középkori nyugati egyház hagyományainak rekonstruálását, mint a tény, hogy a zenei írásbeliség első évszázadainak forrásaiból kevéssé következik egy, az azok tartalmát érintő, lineáris idősíkon meghatározható rend. Előadásomban egy olyan repertoár recepciótörténetével foglalkozom, amelynek eredete máig vitatott, és amelyet Bruno Stäblein 1950-ben órómai elnevezéssel illetett, szembeállítva azt az „új” római, gregorián változattal. Előbbi viszonya az utóbbival azonban korántsem tisztázott: jóllehet, a 11–13. század között keletkezett kéziratok 1890 körül történt felfedezése óta közzétett publikációk sora kínál szilárd narratívát, kutatásmódszertani szempontból mégis több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak. Az órómai kódexek összevetése a 9. századtól standarddá váló gregoriánnal különösen nehéz feladat elé állította az elemzőket annak fényében, hogy e két repertoár közel azonos liturgián osztozik, zenei anyaguk azonban eltérő kulturális közegek termékeként is felfogható. A kéziratok eredetével kapcsolatos diskurzus mozaikdarabkáinak összeillesztése mellett a forrásokban megmutatkozó „idegen” és a „más” értelmezhetőségi lehetőségeit állapítom meg.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Rácz K. Bence vagyok, az ELTE BTK negyedéves történelem-angol tanárszakos hallgatója. Érdeklődésem középpontjában a középkori ember mentalitása, gondolkodása áll. Fő kérdéseim, ezen a viszonylag tág témakörön belül, a középkori hitélet egy központi szegmensére, a szentkultusz és a hívő közvetlen kapcsolatára, illetve a korszak egy meghatározó jelenségére, a csodahit alakváltozásaira vonatkoznak. Figyelmem emellett a középkori vallásosság olyan marginális mellékszereplőire is ráirányul, mint a késő-középkorban Európa szerte megjelenő magányosan vagy „lazán” szerveződő közösségekben élő vallásos, laikus női csoportok, a beginák. A középkori legendákban, életrajzokban megrajzolt „tökéletes” viselkedésformákat bemutató szentek ábrázolásait és a laikus vallásosság tömegesen gyakorolt mindennapos hitéleti gesztusait összevetve, hosszútávon a középkori ember vallásos mentalitásának mélyrétegeibe kívánok betekintést nyerni.

Jelen előadásom is e célt szolgálja: a középkori szentek életrajzait, csodajegyzékeit lejegyző klerikusok gondolkodásának mozgatórugóit térképezem fel azáltal, hogy megvilágítom a legendák keletkezésének, átdolgozásának mozzanatait. Előadásomban elsősorban arra koncentrálok, hogy az „idegenség” hogyan reprezentálódik két Árpádházi királylány, Szent Erzsébet és Szent Margit életrajzaiban, csodajegyzékeiben. Megvizsgálom azt is, hogy a két királylány kanonizációs perének folyamataiban lejegyzett csodák közül egy-egy legendaíró mely csodákat illeszti az általa megírt, átdolgozott legendába, illetve, hogy ezen csodák közül melyek azok, amelyek zarándokokra, torzult testű betegekre, pogányokra vonatkoznak. Vizsgálódásunk végére betekintést nyerünk a legendaírás mozzanataiba: kísérletet teszek arra, hogy az egyes szövegek keletkezésének legintimebb pillanataihoz, középkori írástudó klerikusok döntéseihez férkőzzek.

Idegenek a szentkultusz szolgálatában. Szegények, zarándokok, pogányok Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit 13. századi hagiográfiájában

Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit hagiográfiája a magyarországi szentkultuszkutatás kezdeteitől a figyelem központjában áll. A két 13. századi női szent életrajzai, illetve a csodáikat tartalmazó jegyzőkönyvek adatgazdag források a korszakkal foglalkozó mentalitás- és társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó történészek számára. Vizsgálódásaim középpontjába a forrásokban felbukkanó „mellékszereplőket” állítom. Azonban elsősorban nem a két szent közvetlen közelében tartózkodó udvartartásra, apácákra hegyezem ki előadásom: messziről érkező és a szenttel még életében érintkező vagy a sírnál meggyógyuló szegények, zarándokok, ritkább esetben pogányok csoportjainak reprezentációit elemzem. Szent Erzsébet vizsgált életrajzai; a század első felében lejegyzett Dicta quattor ancillarum, Caesarius von Heisterbach legendája, a század másodikfelében a Jacobus de Voragine, majd a század végén Dietrich von Apolda által szerkesztett legendák különbözőképpen ábrázolják e társadalmi csoportokat, s bélyegzik egyöntetűen Erzsébetet a társadalom peremén élő szegények, torzult testű betegek védelmezőjének. Erzsébet vaskos hagiográfiájával szemben Margit életéről a korszakban csupán egy írásmű, a Legenda vetus született. Azonban formálódó kultuszáról árulkodik, hogy a halála után meginduló kanonizációs per során, 1276-ban összeírják a szentnek tulajdonított csodákról tett tanúvallomásokat. Az Erzsébet és Margit csodajegyzékeiben megszólaló tanúk jelentős része nem a szent sírjának otthont adó egyházkerületből származik. Szent Margit csodáinak sajátossága, hogy a távolról érkező betegek mellett megjelennek a korszakra jellemző társadalmi tünetek is. Szent Margit csodáiban nem csak a fogságba esettek részesülnek, hanem a kereszténység peremterületein élő pogányok is. Az életrajzok szerzői pedig részletes képet adnak arról, hogy a két királylány környezete sokszor ellenségesen áll a koldulórendi vallásosság szellemében végzett, általuk túladakozónak tartott magatartásformákhoz.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Kovács Annamária vagyok, az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakának másodéves hallgatója. A 13–14. századi magyarországi prédikációirodalommal foglalkozom; jelenlegi kutatásaimban a prédikációkban megjelenő Mária-tiszteletet vizsgálom. Korábban a Königsbergi Töredékkel és Szalagjaival foglalkoztam, és ezen (feltehetően prédikációhoz köthető) nyelvemlék viszonya a latin nyelvű sermoirodalomhoz szintén érdeklődésem középpontjában áll.

„Non sicut ceteri homines”. A gyermek Jézus reprezentációi a középkori Magyarországon

A középkor folyamán egyre inkább megerősödött a keresztények részéről az az igény, hogy Jézus gyermek- és fiatalkorát megismerjék, a kanonikus evangéliumok azonban meglehetősen szűkszavúan szólnak Krisztus életének korai időszakáról. Az érdeklődő hívők mégis képet alkottak maguknak a gyermek Jézus életéről (pl. apokrif iratok révén), és meglehetősen elterjedt témává tették, amely számos művészeti, irodalmi alkotásban, és számos társadalmi rétegben szerepet kapott (ennek ellenére a gyermek Jézus motívuma a keveset kutatott témák közé tartozik). A vágy, hogy Jézus gyermekkorát megismerjék, abban gyökerezik, hogy Jézus emberi volta egyre nagyobb figyelmet kapott, és a hívőket egyre inkább érdekelte Megváltójuk emberi élete, ezzel összefüggésben pedig az, hogy emberi gyerekként hogyan viselkedett, hogyan élt. Ám a Jézus gyerekkorát bemutató alkotások gyakran kiemelik, hogy miben volt Jézus más, mint a többi gyerek.

Előadásomban a gyermek Jézus reprezentációit három prédikációs gyakorlatban használt gyűjtemény – a Königsbergi Kódex, a Leuveni Kódex és a Pécsi egyetemi beszédek – szövegeit elemezve mutatom be. Mindhárom gyűjtemény tartalmaz olyan szövegeket, amelyek kiemelik, hogy a gyerek Jézus miben tér el a többi gyerektől: a Pécsi egyetemi beszédek több (karácsonyra, vízkeresztre írt) prédikációja hívja fel a figyelmet Jézus általános gyermeki jellemzőkkel szembeni kiválóságára; a Leuveni Kódex szintén tartalmaz Jézus más gyermekektől eltérő csodálatosságát hangsúlyozó karácsonyi beszédet, distinkciókat. A Königsbergi Kódexben pedig a Königsbergi Töredék és a forrásául szolgáló, kódexben olvasható Pszeudo-Maximus beszéd is összehasonlítja az átlagos gyerekeket és Jézust – ám ez esetben az összehasonlítást az ördög végzi el. Előadásomban tehát ezen szövegeket hasonlítom össze abból a szempontból, hogy mi az, amit Jézus embergyermeki voltából kiemelnek.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola A magyar és európai reneszánsz programjának negyedéves doktorandusz hallgatója vagyok, valamint az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár régi könyves könyvtárosa. Érdeklődésem középpontjában a 15–16. századi magyar és latin egyházi irodalom áll, ezen belül eddigi kutatásaim során a legtöbbet a középkor végi magyar kódexekkel, ezek exemplumaival, illetve a korabeli ferences rend- és könyvtörténettel foglalkoztam.

Két középkor végi magyar ferences külföldön. Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát művei egy hagenaui nyomdában

Temesvári Pelbárt (1435 k.–1504) és Laskai Osvát (1450 k.–1511) a régi magyar irodalom messze legtöbbet publikált szerzői, akik külföldön is jelentős sikereket értek el írásaikkal. A két obszerváns ferences munkái 1497- től jelentek meg folyamatosan nyomtatásban Nyugat-Európa számos jelentős nagyvárosában. Feltűnő azonban, hogy mind Pelbárt (Stellarium, Pomerium, Rosarium, Expositio), mind Osvát (Biga salutis, Gemma fidei) műveinek editio princepsei Johann Rynmann kiadásában jelentek meg, Heinrich Gran hagenaui nyomdájában. A Rynmann–Gran páros és a magyar szerzetesek közötti szoros kapcsolat ez alapján egyértelmű, ennek ellenére a kapcsolatot mai napig is csak néhány kutató vizsgálta (elsőként Karácsonyi János, legutóbb Bartók Zsófia Ágnes).Előadásomban alaposabban megvizsgálom Gran és Rynmann nyomdászi és kiadói munkásságát, profilját, elhelyezve ebben a magyar szerzők műveit, valamint megkísérlek felállítani egy hipotézist a publikálásra vonatkozóan.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Az ELTE TDI Középkori és kora újkori egyetemes történelem doktori programjának negyedéves doktorandusza vagyok. Fő érdeklődési területem a kora újkori angol társadalom- és kultúrtörténet, disszertációmban pedig a 16–17. századi angol énekmondók a helyi társadalomra, társadalmi kapcsolatokra gyakorolt hatásával foglalkozom.

Barátok, üzletfelek? Személyközi kapcsolatok a Tutbury énekmondó udvar tagjainak körében

A tutbury-i énekmondó udvar egyike Anglia három, a kora újkor során biztosan működő énekmondói szakmai szerveződésének. Ez a tény már önmagában is fontossá teszi, még érdekesebb azonban az udvar rendelkezik egy igazán egyedülálló forrással is: egy 17. század végi ülése során kiállított vétséglistával. Ezen a vétséglistán 101 az udvarhoz tartozó énekmondó szerepel név szerint, az év során elkövetett vétségükkel, valamint az azért járó bírsággal együtt. Nem kell hangsúlyozni, mennyire egyedülálló egy 101 énekmondót név szerint felsoroló forrás abból az időszakból, amikor teljes nevén egyébként mindössze pár, forrásokban véletlenszerűen felbukkanó énekmondót ismerünk.

Nem feltételezhetjük, hogy a 101 énekmondó mind személyesen ismerte volna egymást: a Tutbury Udvar fennhatósága a Tutbury honorbirtok egész területére, öt megyére is (Derbyshire, Staffordshire, Warwickshire, Nottinghamshire és Leicestershire) kiterjedt. Emiatt jogosan merül fel a kérdés: noha az énekmondók egy adott szervezethez tartoztak, melynek éves ünnepségén részt kellett venniük, mennyire alkottak egy közösséget, milyen mértékben álltak kapcsolatban egymással az augusztus 15-i ünnepségen túl? Vagyis: idegenek voltak-e egymás számára, vagy ismerős szakmai közeget és közösséget alkottak?

A listán kirajzolódni látszanak különböző csoportosulások, elsődlegesen családi körökben, vezetéknév alapján. Ennél azonban bizonyosan több kapcsolat volt a közösségen belül: baráti, munkatársi, kinship kapcsolatok. Előadásomban röviden az ezen kapcsolatokra irányuló kutatásaimat kívánom bemutatni. Ezek elsődleges forrása a staffordshire-i és a derbyshire-i levéltárakban található, helyi ítélkezési és egyéb okokból kiállított iratanyag. Ezekben igyekszem feltérképezni, hogy a listán szereplő személyek az énekmondó udvaron kívül is kapcsolatban állhattak-e egymással, alkottak-e az udvaron belül mikroközösségeket, és ha igen, azoknak mi volt a szervező elve.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Pintér Tamás vagyok, doktorandusz, a PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola „Európa és a magyarság a 18–20. században” Doktori Program keretében. A Pécsi Tudományegyetem az alma materem, itt végeztem az alap- és mesterképzésemet is. Kutatási területemnek a 18–19. századi magyar történelmet választottam, kezdetben a kalapos király, II. József politikai gondolatainak eredetét, mesterképzésemben pedig egy viszonylag kevésbé ismert magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826 körül) életét és visszaemlékezéseit kutattam. Doktori képzésem kezdetére döntöttem úgy, hogy az alapképzés makro-, majd a mesterképzés mikrotörténeti megközelítései után kutatásaim fókuszát a „mezo” szintre terelem, s Baranya vármegye tisztségviselőivel kívánok behatóbban foglalkozni. A FiKon konferenciára beadott előadásom során is igyekszem érvényesíteni az eddig felhalmozott tapasztalataimat, azaz kísérletet teszek a makro- (pl.: német–magyar együttélés), mezo- (pl.: Assistens Commando), valamint a mikroszint (Vörös és Rabach barátsága) szinkronizálására, hogy ezzel egy átfogó képet nyújthassak múltunk és történelmünk egy kevésbé ismert szegletére.

Nemzetiségi ellentétek és kooperáció az utolsó török háború (1788–1791) kényszerében. Farádi Vörös Ignác és Rabach kapitány barátságának története

II. József uralkodásának eredményeként a császár és a magyar rendek viszonya a Rákóczi-szabadságharc után ismételten mélypontra jutott. A magyar nemesi ellenállás, mindamellett, hogy saját kiváltságait (szabadságát) kívánta védeni (német) uralkodóval szemben, a nyelvújítással kibontakozó nemzeti érzelmeket is a szolgálatába állította. A kirobbanó török háborúval az ország gazdaságára nehezedő terhek is jelentősen megnövekedtek, ettől kezdve a nemzeti érzelmeken alapuló ellenszenv szinte önmagát gerjesztette. A feszültséget csak fokozta a magyar tisztviselők mellé kirendelt (javarészt német) assistensek jelenléte, akik ellenőrizni voltak hivatottak a „rebellis” magyarokat.

Ebben a kiélezett helyzetben ismerhetjük meg egy magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826) és a mellé rendelt Rabach kapitány különös történetét. Vörös mint élelmezési hadbiztos szolgált az utolsó török háborúban, s e kulcsfontosságú pozíció mellett természetesen nem maradhatott el a közvetlen császári ellenőrzés a német tiszt személyében. A fent említett okok ismeretében nem meglepő, hogy a két férfi, bár ugyanazon birodalom hadseregében szolgáltak, szinte ellenségként tekintettek egymásra, míg végül a közös munka kényszere neutralizálta, a háború okozta veszélyek pedig barátsággá kovácsolták a kapcsolatukat. Vörös Ignác visszaemlékezései révén első kézből nyerhetünk bepillantást e különös páros mindennapi tevékenységeibe, érzelmi világaikba, valamint a korszakban jelentkező etnikai alapú sztereotípiákba, s az eltérő nézőpontok ütközésébe.

Kutatásom célja, hogy Vörös és Rabach kapcsolatát egyfajta nagyítóként felhasználva vizsgálhassuk a korszak oly jelentős kérdéseit, mint a magyar-német együttélés problémái, a II. József nevével fémjelzett rezsimmel szemben kibontakozó magyar nemesi ellenállás nemzeti alapú sérelmei, vagy a kortársak által kárhoztatott, ám a szakirodalomban mégis elhanyagolt Assistens Commando története.

A konferencia programja megtekinthető itt.

B. Székely Dorottya Piroska vagyok, az ELTE BTK TDI Kora újkori magyar történelem doktori programjának negyedéves doktorandusza. Érdeklődésem középpontjában a kora újkori egyház- és társadalomtörténet, illetve a barokk művészet áll. Disszertációs kutatásom Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) politikai tevékenységére, kapcsolatrendszerére és művészethez való viszonyára koncentrál. Példáján keresztül az egyházi karrier társadalmi mobilitási lehetőségeit, a felemelkedés és boldogulás eszköztárát, valamint a 17. századi főpapi műveltséget vizsgálom.

A római tanulmányok hatásának vizsgálata egy 17. századi magyar főpap könyvtárán

Róma és a Collegium Germanicum et Hungaricum szerepe a kora újkori magyar papképzésben és így a magyar katolikus egyház belső reformjában vitathatatlan. A 16. század második felétől kezdődően egyre több hallgatót küldtek ide az egyház vezetői, jellemzően az esztergomi érsekek azzal a céllal, hogy a jezsuita oktatásban részesülő ifjak hazatértük után felkészülten lépjenek fel a protestánsokkal szemben. Az 1627-ben ide érkező tizenegy alumnus egyike, Pázmány Péter pártfogoltja volt az a Szelepcsényi György is, aki később Lippay György utódjaként lépett az esztergomi érsekség élére 1666-ban. A római hatások, illetve a főpapi műveltség Szelepcsényi estében két egészen különböző forráscsoporton keresztül vizsgálható. Az egyik a rézmetszői tevékenység, melynek gyökerei minden bizonnyal Rómában kell keresendőek, a másik pedig az általa létrehozott több, mint 500 kötetes könyvtár, melyen érzékelhető az itáliai hatás. Előadásomban a könyvtári állomány általános bemutatását követően az olasz munkákra koncentrálok, különös tekintettel a korai kötetekre. A római tanulmányok ismeretanyagának és az idegen környezetben összegyűjtött, majd később hazahozott munkáknak az összekapcsolásával Szelepcsényi György példáján keresztül kívánom bemutatni a Collegium Germanicum et Hungaricum hatását a 17. századi magyar főpapság műveltségére. Ennek vizsgálatában a segítségünkre vannak azok a bejegyzések is, melyekkel az ifjú egyházi ellátta néhány tulajdonában lévő könyvét. Előadásom középpontjában egy prédikációs irodalom, Felice Milensio Proemiale predicabile, et arte di proemiare című művének – Szelepcsényi possessorbejegyzésével ellátott – 1625. évi példánya, illetve a benne található több oldalas kéziratos bejegyzés áll.

A konferencia programja megtekinthető itt.