Pintér Tamás vagyok, doktorandusz, a PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola „Európa és a magyarság a 18–20. században” Doktori Program keretében. A Pécsi Tudományegyetem az alma materem, itt végeztem az alap- és mesterképzésemet is. Kutatási területemnek a 18–19. századi magyar történelmet választottam, kezdetben a kalapos király, II. József politikai gondolatainak eredetét, mesterképzésemben pedig egy viszonylag kevésbé ismert magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826 körül) életét és visszaemlékezéseit kutattam. Doktori képzésem kezdetére döntöttem úgy, hogy az alapképzés makro-, majd a mesterképzés mikrotörténeti megközelítései után kutatásaim fókuszát a „mezo” szintre terelem, s Baranya vármegye tisztségviselőivel kívánok behatóbban foglalkozni. A FiKon konferenciára beadott előadásom során is igyekszem érvényesíteni az eddig felhalmozott tapasztalataimat, azaz kísérletet teszek a makro- (pl.: német–magyar együttélés), mezo- (pl.: Assistens Commando), valamint a mikroszint (Vörös és Rabach barátsága) szinkronizálására, hogy ezzel egy átfogó képet nyújthassak múltunk és történelmünk egy kevésbé ismert szegletére.
Nemzetiségi ellentétek és kooperáció az utolsó török háború (1788–1791) kényszerében. Farádi Vörös Ignác és Rabach kapitány barátságának története
II. József uralkodásának eredményeként a császár és a magyar rendek viszonya a Rákóczi-szabadságharc után ismételten mélypontra jutott. A magyar nemesi ellenállás, mindamellett, hogy saját kiváltságait (szabadságát) kívánta védeni (német) uralkodóval szemben, a nyelvújítással kibontakozó nemzeti érzelmeket is a szolgálatába állította. A kirobbanó török háborúval az ország gazdaságára nehezedő terhek is jelentősen megnövekedtek, ettől kezdve a nemzeti érzelmeken alapuló ellenszenv szinte önmagát gerjesztette. A feszültséget csak fokozta a magyar tisztviselők mellé kirendelt (javarészt német) assistensek jelenléte, akik ellenőrizni voltak hivatottak a „rebellis” magyarokat.
Ebben a kiélezett helyzetben ismerhetjük meg egy magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826) és a mellé rendelt Rabach kapitány különös történetét. Vörös mint élelmezési hadbiztos szolgált az utolsó török háborúban, s e kulcsfontosságú pozíció mellett természetesen nem maradhatott el a közvetlen császári ellenőrzés a német tiszt személyében. A fent említett okok ismeretében nem meglepő, hogy a két férfi, bár ugyanazon birodalom hadseregében szolgáltak, szinte ellenségként tekintettek egymásra, míg végül a közös munka kényszere neutralizálta, a háború okozta veszélyek pedig barátsággá kovácsolták a kapcsolatukat. Vörös Ignác visszaemlékezései révén első kézből nyerhetünk bepillantást e különös páros mindennapi tevékenységeibe, érzelmi világaikba, valamint a korszakban jelentkező etnikai alapú sztereotípiákba, s az eltérő nézőpontok ütközésébe.
Kutatásom célja, hogy Vörös és Rabach kapcsolatát egyfajta nagyítóként felhasználva vizsgálhassuk a korszak oly jelentős kérdéseit, mint a magyar-német együttélés problémái, a II. József nevével fémjelzett rezsimmel szemben kibontakozó magyar nemesi ellenállás nemzeti alapú sérelmei, vagy a kortársak által kárhoztatott, ám a szakirodalomban mégis elhanyagolt Assistens Commando története.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.