Fiatalok Konferenciája

Rácz K. Bence vagyok, az ELTE BTK negyedéves történelem-angol tanárszakos hallgatója. Érdeklődésem középpontjában a középkori ember mentalitása, gondolkodása áll. Fő kérdéseim, ezen a viszonylag tág témakörön belül, a középkori hitélet egy központi szegmensére, a szentkultusz és a hívő közvetlen kapcsolatára, illetve a korszak egy meghatározó jelenségére, a csodahit alakváltozásaira vonatkoznak. Figyelmem emellett a középkori vallásosság olyan marginális mellékszereplőire is ráirányul, mint a késő-középkorban Európa szerte megjelenő magányosan vagy „lazán” szerveződő közösségekben élő vallásos, laikus női csoportok, a beginák. A középkori legendákban, életrajzokban megrajzolt „tökéletes” viselkedésformákat bemutató szentek ábrázolásait és a laikus vallásosság tömegesen gyakorolt mindennapos hitéleti gesztusait összevetve, hosszútávon a középkori ember vallásos mentalitásának mélyrétegeibe kívánok betekintést nyerni.

Jelen előadásom is e célt szolgálja: a középkori szentek életrajzait, csodajegyzékeit lejegyző klerikusok gondolkodásának mozgatórugóit térképezem fel azáltal, hogy megvilágítom a legendák keletkezésének, átdolgozásának mozzanatait. Előadásomban elsősorban arra koncentrálok, hogy az „idegenség” hogyan reprezentálódik két Árpádházi királylány, Szent Erzsébet és Szent Margit életrajzaiban, csodajegyzékeiben. Megvizsgálom azt is, hogy a két királylány kanonizációs perének folyamataiban lejegyzett csodák közül egy-egy legendaíró mely csodákat illeszti az általa megírt, átdolgozott legendába, illetve, hogy ezen csodák közül melyek azok, amelyek zarándokokra, torzult testű betegekre, pogányokra vonatkoznak. Vizsgálódásunk végére betekintést nyerünk a legendaírás mozzanataiba: kísérletet teszek arra, hogy az egyes szövegek keletkezésének legintimebb pillanataihoz, középkori írástudó klerikusok döntéseihez férkőzzek.

Idegenek a szentkultusz szolgálatában. Szegények, zarándokok, pogányok Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit 13. századi hagiográfiájában

Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit hagiográfiája a magyarországi szentkultuszkutatás kezdeteitől a figyelem központjában áll. A két 13. századi női szent életrajzai, illetve a csodáikat tartalmazó jegyzőkönyvek adatgazdag források a korszakkal foglalkozó mentalitás- és társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó történészek számára. Vizsgálódásaim középpontjába a forrásokban felbukkanó „mellékszereplőket” állítom. Azonban elsősorban nem a két szent közvetlen közelében tartózkodó udvartartásra, apácákra hegyezem ki előadásom: messziről érkező és a szenttel még életében érintkező vagy a sírnál meggyógyuló szegények, zarándokok, ritkább esetben pogányok csoportjainak reprezentációit elemzem. Szent Erzsébet vizsgált életrajzai; a század első felében lejegyzett Dicta quattor ancillarum, Caesarius von Heisterbach legendája, a század másodikfelében a Jacobus de Voragine, majd a század végén Dietrich von Apolda által szerkesztett legendák különbözőképpen ábrázolják e társadalmi csoportokat, s bélyegzik egyöntetűen Erzsébetet a társadalom peremén élő szegények, torzult testű betegek védelmezőjének. Erzsébet vaskos hagiográfiájával szemben Margit életéről a korszakban csupán egy írásmű, a Legenda vetus született. Azonban formálódó kultuszáról árulkodik, hogy a halála után meginduló kanonizációs per során, 1276-ban összeírják a szentnek tulajdonított csodákról tett tanúvallomásokat. Az Erzsébet és Margit csodajegyzékeiben megszólaló tanúk jelentős része nem a szent sírjának otthont adó egyházkerületből származik. Szent Margit csodáinak sajátossága, hogy a távolról érkező betegek mellett megjelennek a korszakra jellemző társadalmi tünetek is. Szent Margit csodáiban nem csak a fogságba esettek részesülnek, hanem a kereszténység peremterületein élő pogányok is. Az életrajzok szerzői pedig részletes képet adnak arról, hogy a két királylány környezete sokszor ellenségesen áll a koldulórendi vallásosság szellemében végzett, általuk túladakozónak tartott magatartásformákhoz.

A konferencia programja megtekinthető itt.