Farkas Mónika, a SZTE BTK Olasz nyelv, irodalom és kultúra MA szak másodéves hallgatója vagyok.
Tágabb kutatási témámban az olasz risorgimento időszakának patrióta- és memoárirodalmával foglalkozom, azon belül is olyan „másodvonalbeli” szerzők életművét elemzem, mint Ippolito Nievo, Massimo d’Azeglio, Silvio Pellico, Luigi Settembrini stb. A munkásságukon keresztül arra a kérdésre keresem a választ, hogy az egyes szerzők – akik Itália különböző részeiről és eltérő társadalmi rétegből származtak, valamint igen változatos életutat jártak be – vajon milyen módon érzékelték a korabeli történelmi és társadalmi átalakulásokat, az ő életük milyen szerepet töltött be a változásokban, illetve milyen magatartásformát tartottak példaértékűnek az olasz állampolgárok számára.
A jelen előadásomban ennek a nagyobb kutatási folyamatnak csak egy kis részletét szeretném bemutatni, mely kapcsán azt elemeztem, hogy a Torinói Állami Levéltár d’Azeglio-állományához tartozó kéziratok hogyan egészítik ki a szerző az I miei ricordi („Emlékeim”) c. posztumuszként megjelenő és befejezetlenül maradt visszaemlékezését.
Ami az életrajzból kimaradt: adalékok Massimo d’Azeglio I miei ricordi c. regényéhez a Torinói Állami Levéltár d’Azeglio-kéziratállománya alapján
A risorgimento egyike a legeseménydúsabb és máig legvitatottabb időszakoknak Itália történelmében. E korszak, amelynek fő célkitűzése az olasz nemzeti egység megteremtése volt, legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik Massimo d’Azeglio. A sokoldalú torinói főnemes kivételes életpályát járt be, amelynek emlékezetét nagy részleteséggel rendezte az I miei ricordi (Emlékeim) című, 1867-ben posztumuszként megjelenő kötetbe. Az életrajzból kiderül, hogy már igen fiatalon határozottan kiállt az olasz függetlenség ügye mellett, amelynek aztán egész életét szentelte egy ideig katonaként, majd elismert festőként és íróként, később pedig a Szárd Királyság kiemelkedő politikai szereplőjeként. A regényben megjelenő életeseményekhez szinte minden alkalommal (morál)filozófiai, politikai megjegyzéseket fűz vagy éppen a Pápai Állam hatalma ellen szólal fel. Így tárul elénk d’Azeglio a korszakban is egyedi reformgondolkodása, mely szervesen hozzájárult a risorgimento szellemiségének fejlődéséhez.
A szerző 1866-os halála félbeszakította emlékeinek rendezését. A befejezetlenül maradt regény ráadásul éppen azon a ponton szakad meg, amikor d’Azeglio politikai pályájának emlékezetéről, vagyis életének az olasz risorgimento szempontjából egyik legfontosabb időszakáról írna. Ennek hiányát pótolhatja a Torinói Állami Levéltár d’Azeglio-kéziratállományának néhány darabja, különösen az a jegyzet, melyben a szerző az I miei ricordi tervezett fejezeteihez készít vázlatot. Az iratból egyértelműen kiderül d’Azeglio szándéka egy, a megjelentnél hosszabb regény megírására. Az állomány egyéb dokumentumai pedig további adalékokkal szolgálnak d’Azeglio politikai gondolkodásmódjának vagy éppen ars poeticajának pontosabb megismeréséhez.
Előadásomban az I miei ricordi és a kapcsolódó levéltári kéziratok összevetésének elemzését kívánom bemutatni.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Schvéd Brigitta vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskolájának harmadéves doktorandusza. Doktori képzésemet a Közép- és kora újkori programon belül végzem. Kutatásaim során alapvetően a hatalmi egyensúly elvének kora újkori eszmetörténetét és politikai ikonográfiáját vizsgálom. Készülő disszertációmban a 17. és 18. század fordulójának angol politikai médiájában vizsgálom a fogalom jelenlétét, szerepét és ábrázolási módjait. Kapcsolódó kutatásaimban a Habsburg Monarchia és az európai hatalmi egyensúly elvének megítélését, a Monarchia egyensúlyozó szerepének kérdését, illetve Lengyelország felosztásának retorikáját és politikai ikonográfiáját vizsgálom angol szemszögből, a kortárs (18. századi) angol sajtó forrásain keresztül.
A hatalmi egyensúly elve az angol politikai médiában az utrechti békéről folytatott vita főbb műfajainak tükrében (1710–1713)
A vesztfáliai béke (1648) utáni évtizedekben egyre több értekezés látott napvilágot a hatalmi egyensúly koncepciójáról, amely az európai politikai gondolkodás egyik vezérelvévé vált. A kifejezés az utrechti békeszerződés (1713) révén a hivatalos diplomáciai nyelv részévé vált, amely szerint a fő cél „a kereszténység békéjének és nyugalmának megteremtése az egyenlő erőviszonyok (an equal balance of power) lefektetése révén”.
Előadásom tárgya az utrechti békeszerződést megelőző spanyol örökösödési háború (1701–1714) utolsó éveinek angol politikai miliője; az angol politikai médiában fellelhető, a háború lezárásával kapcsolatos nyilvános vita műfaji sajátosságainak bemutatása. Az előadás során különösen egy kifejezésre, az (európai) „hatalmi egyensúly” vagy „erőviszonyok” (balance of power) fogalmára összpontosítok, legfőbb kérdésfelvetésem a következő: hogyan, miként épült be a hatalmi egyensúly fogalma a kortárs angol politikai média különböző műfajaiba (politikai pamfletek, értekezések, újságok, tudósítások, parlamenti iratanyag és prédikációk); milyen kontextusban használták és hogyan interpretálták a különböző műfajok és szerzők a(z európai) hatalmi egyensúly fogalmát?
Az előadás során részletes elemzésre kerül Jonathan Swift (1667–1745) „A szövetségesek magatartása” (The Conduct of the Allies, 1711) című háborúellenes politikai röpirata, és bemutatásra kerülnek a kortárs parlamenti iratanyag vizsgálatával kapcsolatos legújabb kutatási eredmények; kiemelve a hatalmi egyensúly elvének reprezentációját a parlamenti dokumentációban, különös tekintettel az alsóházi és a felsőházi naplókra. Az előadás doktori kutatásom témájához illeszkedik, melyben a hatalmi egyensúly elvének 17–18. századi kortárs angol recepcióját vizsgálom különböző médiumokon, illetve a hatalmi egyensúly politikai ikonográfiáján keresztül.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Kintli Dóra vagyok, a PPKE BTK hallgatója történelem MA-n. Előző években a fő kutatási témám a 16. századi magyarországi kettős adózás volt, de latin szakos tanulmányaim folytatásaként igyekszem a latinitáshoz kötődő témákkal is foglalkozni.
Nova ex Hungaria. Tudósítás a török-magyar összecsapásokról 1546-ból
Előadásomban a Nova ex Hungaria. Scripta de dimicationibus et Incursionibus, quae ab Hungaris fiunt adversus Turcos (OSZK Digitális Könyvtár 12519, http://oszkdk.oszk.hu/DRJ/12519) című latin nyelvű neue Zeitungot szeretném bemutatni, amelyet 1546-ban Wittenbergben nyomtattak ki. A dokumentum formai és tartalmi ismertetése után annak propagandisztikus üzenetét szeretném megvizsgálni, valamint a tudósítás adatainak megbízhatóságát.
A Zeitung három magyar végvidéken 1545–46 során történt kis epizódot mutat be. Az első történetben sági katonák ütnek rajta portyázó törökökön, és a szerző külön figyelmet szentel egy ifjúnak, Eszteleky Jánosnak, akit a szöveg Révay Ferenc nádori helytartó rokonának mond. A második történetben egy végvidéki párbajjelentnek lehet tanúja az olvasó, melynek során három magyar és három török katona küzd meg. A leírt jelenetben az első párharcban mindkét katona elesik, a másodikban viszont a magyar vitéz legyőzi a maga ellenfelét. A harmadik török megfut a maga ellenfele elől és könyörgésére a magyar vitéz meghagyja életét. A tudósítás utolsó története Csábrágban, Pálffy Péter birtokán játszódik, amelyet a budai pasa megpróbál elfoglalni a várúr távollétében, viszont a várúrnő talpraesettségének köszönhetően nem sikerül a csel. Ezek után a zárlatban még néhány mondat erejéig kitér a szerző a vallás kérdésére is: beszámol róla, hogy a törökök között szabadon lehet hirdetni az igét.
Habár a tudósítás elszigetelt, kicsiny eseményekről ír, mégis határozott üzenete, hogy a törökök még mindig veszélyt jelentenek, ugyanakkor az emberséges, időnként nevetséges törökábrázolás legyőzhetőnek mutatja be őket. A magyarok győzelmei propagandisztikus felszólításként működnek a német rendek felé a törökök elleni fegyveres harc folytatására, miközben realitássá éppen a béke vált.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Figula János vagyok, az ELTE harmadéves doktorandusza (Irodalomtudományok, A magyar barokk). Magyar, esztétika és pedagógia szakokon végeztem, majd zenei tanulmányokat folytattam a grazi és bécsi zeneakadémián. A prózában előforduló ritmikus jelenségeket vizsgálom, ezen belül a határterületek fontosak számomra a különböző műnemek között: mikor válik prózává, művészi szöveggé a köznyelv és mikortól válik verssé a próza. Szívesen foglalkozom még a zenével, illetve a zene és a szöveg kapcsolatával.
Szerkesztői magatartás és ami mögötte van – Révai Miklós Faludi-kiadásai (1786, 1787)
Faludi Ferenc élete során folyamatosan nyomdák közelében élt és dolgozott, prózai művei két kivétellel (Téli éjszakák, Történetek a Szűz Máriáról) meg is jelentek életében, gyakran több kiadásban is, mely kiadásokat mindig gondosan ellenőrizte és javította. Vagyis elmondhatjuk, hogy hozzáértő, gondos kiadója volt saját szövegeinek is és minden lehetősége megvolt műveinek kiadására.
Versei viszont nem jelentek meg életében, részben kéziratos formában terjedtek, részben a szájhagyomány útján, mivel igen kedveltek voltak. Ezt kihasználva és a költő emléke előtt tisztelegve jelenteti meg Révai Miklós a költő halála után hét évvel a verseket Győrben, majd egy évvel később „megjobbítva” Pozsonyban. A két kiadásban vannak eltérések, viszont egy közös jegyük is van, mely elmondható az összes többi kiadásról is a mai napig: a költő szellemi hagyatékát tükröző kéziratos versesfüzetet - melynek fakszimile kiadása 1992 óta elérhető a nagyközönség számára is – figyelmen kívül hagyja. „Ki merné ma Ady Endre vagy József Attila köteteinek verssorrendjét vagy írásmódját megváltoztatni?” – teszi fel a kérdést Borián Elréd, Faludi kéziratainak kiváló kutatója és ad is egy lehetséges választ: „Ám ha csak kéziratok maradtak volna tőlük, bizonyára nagy viták lennének a verssorrendről.” (ItK, 2016, 504.)
De Faludi nemcsak kéziratokat hagyott az utókorra, hanem egy kötetet, melynek sorrendje hasonlóságokat mutat Zrínyi Syrena-kötetével, mint arra Kovács Sándor Iván rámutatott és aki kézbe veszi a fakszimile kiadást, jól láthatja, hogy egy nagy gonddal elkészített munkáról van szó, melyet a korban ajándéknak készítettek a költők fontos emberek számára. Jelen esetben ezt az ajándékot Faludi az utókornak szánhatta, de eddig még nem fogadtuk el és költői testamentumának és verseinek kritikai kiadása várat magára.
Előadásom keretében a következő kérdésekre keresem a választ: miért nem adta ki Faludi a verseit, miért nem tartotta Révai magát az általa nagyrabecsült költő végakaratához és miért kellett újra kiadni a verseket egy év elteltével?
A konferencia programja megtekinthető itt.
A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Intézetének doktorandusza vagyok, a Hungarológia Doktori Iskolában; 2014-től levéltáros az Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Érseki és Főkáptalani Levéltárában, Gyulafehérváron. Doktori kutatásaimat 2017-ben kezdtem, Kováts József (1740–1819) ex-jezsuita Batthyaneumban lévő kéziratos köteteit kutattam. A könyvtár 2018-as bezárásával azonban ellehetetlenedett annak folytatása, így 2018-tól a szintén jezsuita Baranyi Pál (1657–1719) munkásságát kutatom – figyelmet fordítva nyomtatott és kéziratos, magyar és latin munkáira, valamint az életrajzi vonatkozások és a kortörténet kutatására, illetve az erdélyi románság vallási uniója terén betöltött kulcsfontosságú szerepére.
Baranyi nyomtatásban megjelent köteteit – melyek magyar, latin és cirill betűs román nyelven láttak napvilágot – többé-kevésbé ismeri és számon tarja az irodalom- és egyháztörténet, de sokkal kevésbé feltártak a Baranyitól származó vagy vele kapcsolatos kéziratos források. Latin és magyar nyelvű kötetein kívül eddig külön foglalkoztam két, még nem ismertetett, latin nyelvű kézirattal: Baranyi Pál 1689-ből való, erdélyi tevékenységét, missziós, papi működését szabályozó esztergomi érseki okirattal, továbbá Baranyi saját Erdély-leírásával. Most két, Baranyi életét leíró latin biografikus kézírást dolgozok fel és más források felhasználásával együtt igyekszem minél teljesebb életrajzot nyújtani.
Doktori kutatásaim fókuszpontjában a szerző és életműve áll, amely nem csupán az irodalomtörténet számára érdekes, de lelkiség- és egyháztörténeti szempontból is nagy jelentőséggel bír. Kutatásaim eredményeit monografikus igénnyel próbálom összegezni, amely kiegészítő adalékokkal szolgál a 17–18. századi meditációs irodalom kutatásához, különösen az imádság-, prédikáció-, ének-, és elmélkedésgyűjtemények területén, a fordításirodalom körében, minél több kéziratos forrás azonosításával és feldolgozásával. Célom az eddigi kutatási eredmények felhasználásával, textológiai vizsgálatok és levéltári kutatások segítségével bővíteni a Baranyi Pálról és a korabeli devóciós és prédikációs irodalomról szóló ismeretanyagot és a tudományos diskurzus részévé tenni. A dolgozat fő szervezőelve a 17–18. századi erdélyi jezsuita misszió és az ahhoz szorosan kapcsolódó használati irodalom.
Baranyi Pál kéziratokkal kiegészülő biográfiája
Baranyi Pál (1657–1719) magyar jezsuita működésének legjavát az erdélyi misszióban töltötte, nevével gyakran az erdélyi románság vallási úniójában játszott fontos szerepe miatt találkozunk. Ehhez az összesen 17 évhez több nyomtatott és kéziratos munkája is kötődik. Nyomtatásban megjelent köteteit – magyar, latin és cirill betűs román nyelven láttak napvilágot – többé-kevésbé ismeri és számon tarja az irodalom- és egyháztörténet. Lényegesen kevesebbet tudunk azonban Baranyi kéziratos hagyatékáról, illetve az őt érintő kéziratos forrásokról. Ezt a hiányt csökkentendő, korábbi kutatásaim révén már ismertettem két latin nyelvű kéziratot: a Baranyi Pál erdélyi tevékenységét, missziós, papi működését szabályozó esztergomi érseki okiratot (1689), valamint egy Baranyi tollából származó Erdély-leírásról, de más kisebb kéziratos forrásokat érintettem még.
Most kutatásom újabb eredményeit kívánom a Fiatalok Konferenciáján előadni, amelynek témája Baranyi Pál kéziratokkal kiegészülő életrajza. Megfigyelhető, hogy a Baranyival foglalkozó munkák rendszerint ugyanazokat a forrásokat használják a rövid életrajzi bevezetőkhöz, ezek az életrajzok azonban helyenként kiegészítésre szorulnak, esetenként tévedéseket is tartalmaznak. A már korábban tárgyalt kéziratokon kívül, jelen kutatásomban részletesebben foglalkoznék a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Jesuitica anyagában lévő latin, kéziratos Baranyi-életrajzokkal, valamint néhány más levéltár Baranyihoz kötődő forrásaival. Az így kiegészülő életrajz még mindig messze nem tekinthető majd kerek egésznek, de a kéziratos forrásokkal pótolni kívánok hiányokat és hiányosságokat.
A konferencia programja megtekinthető itt.
A Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom mesterszakának másodéves hallgatója vagyok. Filozófiai, retorikai, patológiai, fiziognómiai haragelméletekkel és XVII. századi prédikációkkal foglalkozom.
A harag Landovics István SJ prédikációiban
A jezsuita Landovics István munkássága csak kisszámú szakirodalomnak tárgya, pedig 1689-ben megjelent, Novus Succursus, az az uj segétség című, kétkötetes beszédgyűjteménye a hitszónoki gyakorlat fontos kiadványa. A kötetek a töröktől visszahódított területeken működő papok számára segédkönyvként szolgáltak. A gyűjtemény jelentőségére utal számottevő könyvtári előfordulása a XVIII. században. Landovics István prédikációinak elemzésével célom a harag XVII. századi reprezentációjának kutatása a filozófiai, patológiai, karakterológiai és retorikai hagyomány kontextusában.
A XVII. századi érzelemkoncepciót az ókori és a középkori morálfilozófiában, medicinában, fiziognómiában, valamint retorikában megállapított ismeretek alakították. A haragértelmezésekben az erkölcsnemesítés, az egészségmegőrzés és a befolyásolás igénye érvényesült. A jezsuita iskolázottság a teológiai képzés mellett klasszikus és humanista műveltséget is közvetített. A korabeli haragfogalomról a prédikációgyűjtemény releváns információkat tartalmaz.
Landovics alapjában a keresztény elméletet hirdeti, hogy a harag, bár egy természetes emberi hajlandóság, viszont az ördögtől eredő, gyilkosságra késztető, valamint kárhozatba döntő vétség. Szövegrészletek tanúsága szerint továbbá követi az orvosi feltételezést, hogy az indulat a szívben rejlő, a vérrel kapcsolatos és a tűzhöz hasonló állapot. A leírásokban pedig az irtóztató képekkel érzékelteti, hogy a harag vaddá, állatiassá torzítja az emberi küllemet és modort.
Az előadásban a harag eredetét, következményeit, jeleit és kezelését veszem sorra a tanulmányozott szövegek nyomán. Egyfelől a harag bölcseleti, orvoslási és szónoklati vonatkozásait tekintem át röviden, másfelől a harag Landovicsnál szereplő jegyeit mutatom be példákkal. A fogalmi vizsgálaton túl olyan kérdésekre is keresem a választ, mint hogy milyen attribútumok jelölik és mely figurák érzékeltetik a haragot.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Szolnoki Anna PTE IDI, negyedév. Kapcsolat: szolnokipanni@gmail.com
Szolnoki Anna vagyok, a PTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának negyedéves doktorandusza. Kutatási területem az 1813-ban megjelent Mondolat, azon belül is a gúnyirat intertextuális összefüggéseinek vizsgálata, filológiai és textológiai kérdései, problémái.
„De meg fogom nevezni, mint Szaklányit”: A Mondolat és a Szaklányi-Hunyadi levél összefüggései
Miután Kazinczy Ferenc 1812–1813 fordulóján levélben megkapta Szentmártoni Radó Sándortól a Mondolatot, kiterjedt ismeretségi körének segítségével azonnal nyomozni kezdett a szerző kilétét és annak intencióit illetően. A szinte postafordultával megküldött válaszokban viszonylag hamar fény derült Somogyi Gedeon és körének szerepére, az idő előrehaladtával pedig hónapról-hónapra bővült a pamfletben Kazinczyék által felismert szerzők és címek listája.
Ezek között találhatjuk a szakirodalomban Szaklányi-Hunyadi levélként hivatkozott, a bétsi Magyar Merkurius 1795-ben megjelent Toldalékában található gúnyiratot is, amely különleges helyet foglal el az 1813-as Mondolat szövegében. Az átvétel helye ugyanis nem a folyóiratban megjelent levél, hanem (ahogy arra Somogyi is hivatkozott a 46. lap alján), Tóth Ferenc Helvétziai vallástételt követő túl a’ Tiszai superintendentziában élt református püspökök élete, e’ jelen való időkig lehozva című műve. A levél XXXV. Püspök Hunyadi Ferentz című részben olvasható, ahol Tóth Hunyadi életpályájának bemutatásakor utal az 1795-ös pamfletre – a Mondolathoz hasonlóan szintén lábjegyzetben.
Előadásomban tehát a két gúnyirat (1795 és 1813) közötti intertextuális kapcsolatot igyekszem bemutatni, amely segíthet árnyalni nem csak a Mondolat keletkezéstörténetét, de az 1800-as évek előtt uralkodó nyelvújítói viszonyokat is – hiszen mind Szaklányi Zsigmond, mind Hunyadi Ferenc esetében fontos egyházi tisztséget betöltő személyekről van szó, így a szövegek recepciótörténetéhez újabb adalék lehet a felekezeti viszonyok bemutatása és azok tisztázása.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Rédey-Keresztény János vagyok, harmadéves doktorandusz hallgató az ELTE BTK Magyar és európai felvilágosodás doktori programján. Kutatási témám Agyich István pécsi kanonok (1730–1789) latin nyelvű alkalmi költészete. Célom az, hogy az ő alkotásmódján, témaválasztásain, kapcsolatrendszerén, illetve az imitáció fogalmán keresztül a korszak latin költészetének karakterét, elsősorban alkalmi regisztereit, korabeli kontextusait (politikai beszédmódok, közösségi identitás, irodalomfelfogás) vizsgáljam.
Hogyan lesz a nyomtatott versből kézirat? Esettanulmány a 18. századi latin költészetről Agyich István példáján keresztül
Előadásomban Agyich István pécsi kanonok (1730–1789) szövegalkotó eljárásainak egyik szegmensét vizsgálom. Agyich esetében két latin nyelvű alkalmi költemény keltette fel a figyelmemet a kézirat és nyomtatvány közötti eltérés szempontjából. Egyik esetben Agyich költeményének nyomtatott változata tér el a mű kéziratos változathoz képest. A másik esetben viszont Agyich költeményének kéziratos változata tér el egy bizonyos Michele Giuseppe Morei (1695–1767) költeményének nyomtatott változatától, aki a római Árkádia Akadémia tagja, majd később custos-a volt. Agyich saját költeménye esetén a nyomtatásban megjelent változtatások stiláris jellegűek, az értelmi zavarok elhárítását, a túlzó fordulatok lenyesegetését szolgálják. Ez esetben ego-dokumentumok, Agyich két misszilis levele is rendelkezésünkre áll, melyekben a szerző az általa problémásnak ítélt vagy érzékelt sorok átalakítására tesz néhány utasítást, javaslatot. Eszerint a módosítás eredménye, bizonyos szerzői, szerkesztői elvárások is regisztrálhatók a kézirattal kapcsolatban. Morei nyomtatott költeményének szövegét azonban közel 90%-ban megőrizte Agyich, ezért a kisebb változtatásoknak annál nagyobb szerepük lehet, illetve azoknak a változatlanul hagyott szövegrészekre gyakorolt hatása is érdekesebb. Az eltérések és hasonlóságok vizsgálatakor interpretációs kérdéseket vizsgálok, azt, hogy utóbbi szöveg esetén mi motiválja az átvett költemény szövegén elvégzett szemantikai módosításokat. Az előbbi, Agyich saját költeménye esetén hasonlóképp arra keresem a választ, hogy milyen okok állnak a szövegben érvényesíteni kívánt és végül érvényesített értelmi változtatások mögött. Az esettanulmányok arra a különbségre adhatnak magyarázatot, hogy a Morei-féle nyomtatott szöveg Agyich által átírt változata kéziratban maradt, azaz a folyamat itt megfordult, és nyomtatott szövegből kézirat lett.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Bakos Dzsenifer vagyok, az SZTE BTK Ókori nyelvek és kultúrák alapszakos képzésének harmadéves tanulója. Specializációm a Neolatin, így az érdeklődési köröm is ezirányba terelődött. Szakdolgozatom és egyben kutatásom témája a Verancsics Antal emlékirata a magyar ügyek állapotáról II. Lajos halálától az 1529. év végéig című szöveg szerzőségének kérdésével foglalkozik.
Ki, ha nem Verancsics avagy egy anonim kézirat attribúciója
Előadásom tárgya egy Verancsics Antalnak tulajdonított szöveg, amelynek egy több helyen hiányos vatikáni kéziratra alapozott kiadása 2002-ben megjelent Bessenyei József: Lettere di principi (Fejedelmi levelek a pápának) című kötetében.
Az emlékirat, amelynek címe: De statu rerum Hungaricarum a morte regis Ludovici secundi usque ad finem anni 1529., II. Lajos halálától az 1529-es év végéig foglalja össze a magyarországi eseményeket. Időközben a vatikáni könyvtár állományából előkerült egy jobb változata a szövegnek, amely alapján a korábbi példány hiányosságai korrigálhatók. Érdekes megfigyelni, hogy bár Bessenyei József Verancsicsnak tulajdonította a szöveget, egyik kézirati változat sem utal az ő szerzőségére, azaz a szöveg anonim.
Az előadás azt járja körül, hogy okkal tartható-e Verancsics Antal a szöveg szerzőjének, vagy esetleg van-e jobb, a körülményeknek jobban megfelelő személy. Továbbá fontos kérdés, hogy mikor és milyen okból keletkezhetett a szöveg, és miért éppen ezeket az éveket foglalja össze. Vajon, ha ezekre a kérdésekre a szöveg belső érvei alapján választ kapunk, az közelebb visz-e ahhoz, hogy ki lehet a szerzője az iratnak?
A konferencia programja megtekinthető itt.
