Fiatalok Konferenciája

Kovács Janka vagyok, az ELTE BTK történelem és anglisztika mesterszakjain végeztem, jelenleg az ELTE TDI Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti programjának harmadéves doktorandusza vagyok. Disszertációmban a lélek betegségeivel és betegeivel foglalkozom a magyarországi tudományosságban és társadalomban az 1750 és az 1830 közötti időszakban.

A prédikáció mint a tudásközvetítés médiuma. A lélek betegségei a magyar nyelvű prédikációkban a 18–19. század fordulóján

A 18–19. század fordulóján a szóbeli információközvetítés szerepe és jelentősége – a vizsgált korszakra jellemző alacsony alfebetizációs szint miatt is – messze felülmúlta a nyomtatott médiumokét. Ennek megfelelően a kéziratos és nyomtatott prédikációk – az elsődleges funkciójuknak tekintett igemagyarázatok mellett – a tudásterjesztés egyik leghatékonyabb eszközének számítottak a korszakban; mivel az anyanyelvű prédikáció része volt a vasárnapok, az ünnepnapok, az emberi élet fordulóihoz köthető jeles alkalmak és más események (járványok, háború, béke, időjárási viszontagságok) világának, így teret biztosított a közember mindennapi életviteléhez hasznos és szükséges gyakorlati tudás minél szélesebb körben való terjesztésének és befogadásának. A 18–19. század fordulóján a korszerű természettudományos tudás bizonyos, az egyszerű ember számára is értelmezhető elemei közvetítésének egyik eszköze is – a protestáns gyakorlatban elsősorban – a prédikáció volt.

A tervezett előadás célja annak vizsgálata, hogy a főként kéziratos formában fennmaradt és kisebb részben nyomtatásban megjelent prédikációkban milyen reprezentációkban és interpretációkban jelennek meg a tudományos és/vagy felvilágosító szövegekben foglalt ismeretek a lélek betegségeivel kapcsolatban, s hogy mennyire tekinthetők e szövegek didaktikusnak, a közvetített információk pedig pragmatikusnak és könnyen befogadhatónak.

E kérdések megválaszolásához az előadás kitér majd a nyomtatott és kéziratos formában fennmaradt szövegek közti különbségekre (megcélzott befogadóközeg, szerkesztésmód), a munkamódszerekre (fordítás, adaptáció, kompiláció), illetve felvázolja azokat a lélek betegségeivel, illetve ezek következményeivel (például öngyilkosság) kapcsolatos társadalmi attitűdöket és a korszakban végbemenő változásokat (medikalizáció, szekuralizáció), amelyek vizsgált korszakunkban már a prédikációkban is detektálhatók.

Az előadásban az általános tendenciák áttekintése mellett két prédikátor munkásságára térünk ki részletesen: Budai Pál nagybajomi lelkész és Tóth Ferenc pápai professzor, 1827-től a dunántúli egyházkerület püspöke több kötetben fennmaradt gyűjteményeikben foglalt prédikációiban hangsúlyosan, többször visszatérő elemként jelennek meg a lélek betegségei és az ezekből eredő deviáns viselkedési mintázatok és következményeik (például az öngyilkosság),  amelyek jól illusztrálják azokat a már említett változó értelmezési kereteket és attitűdöket, amelyek a lélek és elme betegségei felé irányultak.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Rédey János, elsőéves doktorandusz hallgató vagyok az ELTE BTK-n. Tanulmányaimat a Magyar és európai felvilágosodás doktori programon folytatom. Témám a XVIII. századi magyarországi latinitás általános, feltáró jellegű vizsgálatát ösztönzi. A humanizmus e kései periódusának műveit, a Magyar Királyság területén latin nyelven alkotó szerzőket és az egyes szerzők kapcsolati hálóját kutatom. Kutatásom eredményeit elsősorban a magyar irodalomtörténet anyanyelvű produktumaihoz viszonyítom: ilyen módon összehasonlító és hatástörténeti elemzéseket végzek e kései humanista latin nyelvű magyar irodalmunk és irodalomtörténetünk XVIII–XIX. századot érintő anyanyelvű szövegei között.

… dum Pallada Budam … studiosa reducis. A Budai Egyetem 1780-as felavatásának kortárs visszhangja a magyarországi humanista irodalomban

A késő 18. századi királyi Magyarország egyik kiemelkedő eseménye a Budai Egyetem megalapítása volt. Ugyan a Nagyszombati Egyetem Budára költöztetését Mária Terézia már 1776-ban jóvá hagyta, az intézmény megnyitójára az építkezések elhúzódása miatt csak 1780-ban került sor. A Királyi Magyar Tudományegyetem beiktatási napja ilyen módon egybeesett Mária Terézia uralkodásának negyvenedik évfordulójával. Azonban a június 25-ére eső évforduló valójában a magyar királynő uralkodásának csupán harminckilencedik éve volt. A latin nyelvű alkalmi költemények, amelyek szövegükben egyszerre emlékeznek meg az egyetemalapításról és az évforduló évéről is, mégis az uralkodás negyven éves ünnepére hivatkoznak (bis vicennalia). Lehet, hogy éppen azért, mert tulajdonképpen június 25-ével a negyvenedik évforduló vette kezdetét. Mindenesetre ez a két országos ünnep meglehetős visszhangra talált a latin nyelvű alkalmi költészetben.

Az egyetemalapítás kortárs eseményét, közben egy pillanatig sem megfeledkezve az uralkodói jubileum örömünnepéről, számos későhumanista költő tudósította. Azonban a tudósítás hogyanja nem szigorú tényközlést jelent: mitikus-allegorikus keretben elbeszélt, hol lírai, hol epikus formában előadott, ódai-ünnepi hangon megszólaló versekről van szó. Előadásomban négy ilyen szöveget vizsgálok, amelyek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az egyetemalapításnak a Magyar Királyság kultúrtörténetén belül. A négy versszöveg két párversre oszlik: egyfelől Patachich Ádám kalocsai érsek dicsőítő verséről, másfelől Molnár Keresztély János költeményéről van szó, utóbbi az egyetemi tanács ülnöke volt, melyekre Jacobus Mariosa, egy darabig Magyarországon élő, valamint a kalocsai érseki könyvtárban működő humanista írt egy-egy válaszverset.

Az összehasonlító vizsgálat során arra a kérdésre keresek választ, hogy az egyes szerzők a kettős ünnepnap hatására milyen képzeteket, toposzokat kapcsoltak Buda városához mint az oktatás, a tudás és a kultúra hazai fellegvárához a 18. század második felében, latin nyelven, amikor a kortárs európai latinitást nyugaton már felváltotta az anyanyelvű irodalmiság.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Menyhárt Ágnes vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem MA szakos hallgatója. Kutatási területem a jászói premontrei prépostság 18. századi története. Előző félévben egy Campus Mundi ösztöndíjjal egy hónapot tölthettem Bécsben, az előadásom alapjául szolgáló forrást itt találtam.

Boldog szerencsés órában üdőben, örvendetes Jubileumos esztendőben született… – Sauberer András, jászói prépost köszöntése 1776-ban

1776. július 2-án ünnepelte a jászói prépost, Sauberer András újmiséjének 50. évfordulóját. Ez alkalomból fényes ünnepséget rendeztek a prépostságban, Sauberer rendtársa, Csák Gellért pedig egy hosszas magyar nyelvű beszéddel méltatta a 76 éves prépostot. A beszéd nem mentes a túlzásoktól: Csák Gellért kiemeli, hogy 546 éve szinte semmi jó nem történt a prépostságban, mindaddig míg Sauberer nem került az élére.

Sauberer tényleg az egyik legkiemelkedőbb prépost: felszámolta a 18. század eleje óta fennálló külföldi függést, felépíttette a ma is látható barokk épületegyüttest és új rendtagokkal népesítette be a század elején feltámadó prépostságot.

A beszélő mindezeket méltatja is és azt is kiemeli, hogy a prépost azért is volt képes mindezeket a tetteket végrehajtani, mert szerencsés időben – az 1700-as jubileumi esztendőben – született.

KOR, hiszen a beszéd is egy évfordulón hangzott el, ehhez a beszédet tartó különböző bibliai korokat hoz példakánt, TÁRSaság, mert mindezt egy szerzetesrend előtt mondja, KORTÁRS, mert az ünnepségről nemcsak ez a beszéd maradt fenn, hanem egy színdarab, egy latin beszéd és egy latin óda is, magát az ünnepséget pedig Kazinczy is megemlíti önéletírásában.

Az előadás a következő forráson alapul: Fő tisztelendő Méltóságos Sauberer András jászai Keresztelő Szent János praepostya … úgy mint új testamentbéli Melchisedek rendi szerént való ötven esztendős jubilaris papnak második új miséje áldozattyának alkalmatosságával történt 1776dik esztendőbéli … jubilaeumos praedikátio …Kassa, 1776. (HHStA SB Csaky 190-50).

A konferencia programja megtekinthető itt.

Erdődi Alexandra Anita vagyok. Az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának Régi magyar irodalom alprogramján vagyok másodéves PhD-hallgató. Kutatási területem Körmöczi Jánoshoz és az egyik fordításához a Johann Christoph von Woellner és Johann Friedrich Ernst Albrecht Fürstbürger Phosphorus oder die Allerweltpfaffenharlekinade (Phosphorus polgárfejedelem avagy a világ minden papjai bolondsága) című szövegéhez kapcsolódik.

Woellner, Albrecht és Körmöczi – a Fürstbürger Phosphorus (első részének) fordításáról

Johann Christoph von Woellner (Wöllner), Johann Friedrich Ernst Albrecht és Körmöczi János – három férfi és egy szöveg, mely összeköti őket. Ez a mű pedig a Fürstbürger Phosphorus oder die Allerweltpfaffenharlekinade (Körmöczi fordításában: Phosphorus polgárfejedelem avagy a világ minden papjai bolondsága). Ez az utópia és egyben paszkvillus kapcsolja össze a három kortársat és teszi őket lényegében szerzőtárssá is. Előadásomban arra térek ki, hogy hogyan illeszkedik ez a szöveg a hátrom férfi életművébe, különös tekintettel arra, hogy Körmöczi fordítói munkájában milyen szerepe van egy ilyen műfajú szövegnek. Az eredeti mű ötszáz strófájából nem fordította le mindet magyarra, sőt sok esteben csak egy értelmi kivonatot adott a versszakokhoz vagy latinra fordította a németet. Az eredeti szöveg és a fordítás összevetése még nem történt meg (ez egy hosszabb munkafolyamat, mely minden bizonnyal még az előadás elhangzásakor is tartani fog így), jelen előadásban is csak a hét részre felosztott utópia első részét vizsgálom, melyben a szerzők bemutatják a Polgárfejedelem államát, annak közigazgatását, katonai helyzetét, törvénykezését, amelyre lényegében nincs is szükség, hiszen mindenki betartja azt a kevés törvényt, melyre egy ilyen idilli világban szükség van. Egy olyan ideális állam képe rajzolódik meg, ahol nincs szegénység, a lopást, a hazugságot a Polgárfejedelem népe még csak nem is ismeri, az ország védelmét és az adózást mindenki az erejének megfelelően vállalja. Mindez pedig előrevetíti a további hat rész tárgyát is, melyekben a boldogság és a hipochondria is előkerül.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Idén ősztől a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskola doktorjelölt hallgatója, valamit gimnáziumi tanár vagyok. Kutatási területem a magyar felvilágosodás irodalma, különös tekintettel a női alkotók szereplehetőségeire, szövegeik kulturális beágyazottságára, valamint az (ön)reprezentációra. Készülő disszertációmban többek között Molnár Borbála (1760–1825) és Újfalvy Krisztina (1761–1818) közös kötetével (Barátsági vetélkedés..., Kolozsvár, 1804.), Fábián Julianna (1766–1810) és Gvadányi József (1725–1801) munkájával (Verses levelezés..., Pozsony, 1798), valamint Vályi Klára (1750–1820) alakjával foglalkozom. Érdekel, hogyan függ(ött) össze a kanonizáció folyamata azzal, hogy a szerző az elitirodalom vagy a közköltészet képviselője.

Episztolák a társalgás, a közösségteremtés és az erkölcsnemesítés jegyében. Csizi István és Molnár Borbála verses levelezése

A 18–19. század fordulóján formálódó, át- és kialakulásban lévő magyar irodalmi intézményrendszer platformján nem kizárólag a ma a kánonban stabil pozícióval rendelkezők [például Bessenyei György (1746–1811), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) vagy a prózájával kiemelkedő Kármán József (1769–1796)] keresték megszólalási formáikat, publikálási lehetőségeiket. Ott vannak az Arany János Irányok című tanulmányában mesterkedőknek nevezett alkotók, akik nem koruk zsenijei, azaz nem határozták meg a költészet tendenciáit, ugyanakkor hatásuk, tevékenységük mégsem elhanyagolható vagy hiábavaló.

Előadásomban azt szeretném kiemelni, hogy bár a két csoportot mind gondolkodásban és olvasottságban, mind az episztoláik szó- és formakincsében a különbségek jellemzik inkább, a (lokális) elszigeteltség következtében a beszélgetőpartnerek, társak hiánya és ebből adódó keresése összekötő kapocs közöttük.

Az foglalkoztat, hogy a két kismester, Csizi István (1728–1805) és Molnár Borbála (1760–1825) 1797-ben, Pozsonyban megjelent kötetének (Csizi István főstrázsamesternek nemes Molnár Borbálával az erkölts pallérozását, és a' szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései...) milyen közösségteremtő funkciói vannak; hogy miként valósult meg az episztolák közvetítette társalgás és ez hogyan függ össze a címben megjelölt erkölcsnemesítéssel. Vajon valóban „a művészet legkisebb öntudata nélkül” szólaltak meg? (Arany János, Irányok, 1861.) Emellett érdeklődéssel fordulok témáik, nyelvi eszközkészletük, valamit a szerzői (ön)reprezentáció felé is.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Posta Anna vagyok, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának doktorjelöltje. Készülő doktori értekezésem a 16. századi magyarországi protestáns neolatin bibliai költészetről (sacra Poetica) szól. Emellett az Új Nemzeti Kiválóság Program doktorjelölti ösztöndíjasaként a Debreceni Református Kollégium 16–17. századi professzorainak latin nyelvű alkalmi költeményeivel is foglalkozok. Előadásomban arra vállalkozok, hogy (ez utóbbi szövegkorpuszból kiemelt) két halotti versgyűjtemény költeményeinek elemzésével betekintést adjak a 17. századi debreceni értelmiségi réteg műveltségébe, gondolkodásába, a városhoz és egymáshoz való viszonyába.

A 17. századi debreceni értelmiség műveltsége és kapcsolatrendszere két neolatin halotti versgyűjtemény tükrében

Debrecen 17. századi szellemi vezetői, művelt polgárai, papjai, tanárai egyben kiváló poéták is voltak, verseik többnyire alkalmi jellegűek és rendkívüli eseményekhez (pl. esküvő, halál, könyv megjelenése), kiemelkedő személyekhez (többnyire református közösségük tagjaihoz, barátaikhoz) kapcsolódnak. Ezekre az alkotásokra a kutatás ezidáig nem figyelt kellően, pedig tagadhatatlan provinciális értékük mellett nemzeti irodalmunk szerves részét is képezik, így beemelésük az irodalmi köztudatba a korszak kutatásában kiváltképpen fontos ügy. A késő humanista protestáns értelmiség tagjai közötti kapcsolatrendszerbe kiváló betekintést nyújtanak a korabeli alkalmi költemények: pl. üdvözlőversek, lakodalmi köszöntőversek, halotti költemények. Ez utóbbiak a 17. század utolsó évtizedeiben kölünleges népszerűségnek örvendtek Debrecenben, ugyanis 1679-től 1700-ig összesen hat halotti versgyűjtemény jelent meg Debrecenben: 1.) Sympathia Memoriae (1679, Köleséri Mihály halálára), 2.) Lamentum Metricum (1681, Martonfalvi György halálára), 3.) Parentatio lugubris (1681, Nógrádi Mátyás halálára), 4.) Brabaeum vitae (1683, Köleséri Sámuel halálára), 5.) Hedera Poëtica (1686, Felvinczi Sándor halálára), 6.) Honor Posthumus (1700, Szilágyi Márton halálára). A felsorolt antológiák közül kiemelkedik a két elhunyt püspököt, Nógrádi Mátyást és Szilágyi Mártont búcsúztató kötet, melyeknek versírói között felsorakozik a tiszántúli egyházkerületnek szinte egész papsága, az értelmiségnek szinte valamennyi képviselője: a tehetősebb polgárok, a kollégiumi professzorok és diákok. Előadásomban arra vállalkozok, hogy a két kiemelt gyűjtemény verseinek elemzésével betekintést adjak a 17. századi debreceni értelmiségi réteg műveltségébe, gondolkodásába, a városhoz és egymáshoz való viszonyába.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Jelenleg az ELTE Magyar és európai reneszánsz doktori programjának és a Bécsi Egyetem Hungarológia doktori programjának hallgatójaként, Co-tutelle program keretében végzem a doktori képzést. Disszertációs témámban a magyar irodalmi intézmény kialakulásával, a korai irodalmi tevékenységet végző értelmiségi csoportok kialakulásával, ezek hálózati modellbe való illesztésével foglalkozom.

Kapcsolatok, csoportosulások és hálózatok a régi magyar irodalomban: az „irodalmi csoport” mint fogalmi skála

Minél messzebb megyünk vissza az irodalmi élet 18. századot megelőző formáit keresve, egyre inkább látjuk, hogy a kontextusától független, csak önmagának alkotó író képe nem jellemző. Csoportosulásokat, közösségeket találunk. Leírásuk nehézségét az okozza, hogy egységes, az irodalmi csoportokat érintő definíciós bázisok nem vagy alig számolnak ezeknek a modelleknek a 18. századot megelőző formáival. Ha tehát a korai – középkori és kora újkori – irodalmi élet csomósodásait, csoportjait, kollektíváit szeretnénk vizsgálni, elsősorban egy olyan definíciót kell alkotni, amely szintetizálja a már meglevő kísérleteket és lehetővé teszi azt is, hogy korai korpuszon relevánsan alkalmazható legyen. Ennek legfontosabb kiindulópontja az irodalmi társaság, csoport, költőkör sokféleképpen használt, és kevés esetben konkrétan meghatározott fogalmának feltárása és a középkori és kora újkori csoportosulásokra alkalmazható definíció megalkotása, amely a csoport mint szociológiai forma sokszínű és sokszor informális kommunikációs formáit is leírja. Meglátásom szerint ez csak egy olyan nem merev definíció lehet, amely attribútumok szerinti skálaként működik: attól függően, hogy adott társaság az irodalmi csoportosulás tulajdonságainak mekkora részével rendelkezik, láthatóvá válik, hogy a közösség a csoportosulás milyen fokán áll. A csoportosulás lehetséges attribútumaiként jelenhetnek meg többek közt a meghatározott célok vagy poétikai program, a szolidaritás, a központi személyiség vagy mecénás jelenléte, a meghatározott hely, a családi, baráti vagy vallási kötődések. Előadásomban tehát arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam, milyen típusú hálózatai léteztek a középkori és kora újkori irodalmi tevékenység művelésének; mit nevezhetünk irodalmi csoportnak és hálózatnak, hogyan, milyen kapcsolatok alapján működik, s mi adja a hálózatba tartozás kritériumát, a definíciós skála attribútumait.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Dávid Gergő vagyok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának harmadéves hallgatója. Tanulmányaimat az Angol Irodalom és Kultúra a Középkorban és a Kora Újkorban programon végzem. Fő érdeklődési köröm tárgya a kora újkori dráma, kiváltképp Christopher Marlowe és William Shakespeare művei. Készülő disszertációmban a két szerző művei közötti kapcsolódási pontok eddig nem kutatott aspektusait vizsgálom.

Marlowe és Shakespeare: A Nagy Tamerlán és Titus Andronicus

William Shakespeare olyannyira beárnyékolja kortársai alakját, hogy már-már egyeduralkodónak tűnik az Erzsébet-kori angol dráma színpadán. Azonban nem feledkezhetünk meg Christopher Marlowe-ról sem, akit gyakran tekintenek Shakespeare előfutárának. Ez a meglátás azonban téves, mivel Marlowe ugyanabban az évben született mint Shakespeare – igaz, két hónappal korábban. Abból a szempontból azonban mégis Shakespeare elődjének tekinthető, hogy első drámai sikereit korábban érte el. A Marlowe hírnevét megalapozó darab, A Nagy Tamerlán, 1587-ben született és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogy erre maga Marlowe is reflektál a Prológusban: „Mivel Tamerlánt jó szívvel fogadták, Amikor eljátszottuk színpadunkon, Második részt is írt hozzá a költő” (Jánosházy György fordítása). A Második Rész Prológusán túl a sikert az is bizonyítja, hogy imitációk és utalások sorát inspirálta a darab. Marlowe hatását az angol drámára nem lehet túlbecsülni.

Shakespeare minden bizonnyal korán felfigyelt Marlowe sikereire, és kétségtelen, hogy drámaírói karrierjén a marlowe-i hatás mindvégig érezhető. A Bárd első tragédiája, Titus Andronicus, is óriási sikert ért el a színpadon. A darab sikerét példázza, hogy Ben Jonson még két évtized múlva is az egyik legnépszerűbb darabként emlegeti. Az előadásom a darabok közti hasonlóságokra összpontosít. A nyilvánvaló tematikai közös pontok (birodalomépítés, kegyetlenség, hódítás, intrika, egzotikus kívülálló, stb.) érintőleges figyelembevétele mellett a nyelv és a valóság közötti viszonyra, valamint a rituálék szerepére fogok szorítkozni.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Finta Mária Anna vagyok, az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány középkori és kora újkori irodalom szakirányos mesterszakos hallgatója. Fő kutatási területem a középkori angol prózairodalom, különös tekintettel az angol lovagregényekre.

Áthallások: a Consolatio Philosophiae fordítási hibái az angol irodalomban

Boëthius hatodik századi, fogságban írt fő műve, A filozófia vigasztalása (Consolatio philosophiae) a kora középkortól kezdődően évszázadokon át töretlen népszerűségnek örvendett, egészen a korszak végéig. A röviden csak Consolatióként ismert műnek több mint 470 másolata, fordítása és utánzata maradt az utókorra szerte Európában.

Nem volt ez másképpen angol nyelvterületen sem: A filozófia vigasztalása első, óangol fordítását a híres Nagy Alfréd király készítette el már a kilencedik században, majd bő öt évszázaddal később, az 1300-as évek derekán az angol költészet atyjaként számontartott Geoffrey Chaucer készítette el az új fordítást.

Boëthius Chaucerre gyakorolt hatása az angol költő minden nagyobb művén érződik. A kutatók leginkább a Troilus and Criseyde című verses lovagregénnyel szokták párhuzamba állítani a Consolatiót, de a Canterbury Tales szövegében is sokszor visszaköszön a boëthiusi filozófia, gyakran nem csak intertextuális utalások, hanem konkrét idézetek formájában is. Érdekes kérdés azonban az is, hogy a chauceri fordítás milyen szövegromlásokat tartalmaz: mi az, amit Chaucer félreérthetett, félrefordíthatott. Előadásomban ezeket a hibákat vizsgálom, illetve arra keresem a választ, hogy áthagyományozódhatott-e Chaucer nyomán bármilyen hiba a Consolatióból az angol irodalmi hagyományba.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Molnár Annamária vagyok, az MTA-SZTE Antikvitás és reneszánsz: források és recepció Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa és az SZTE Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének óraadója. Kutatásaim és egyben készülő disszertációm központi témája Giovanni Boccaccio De mulieribus claris c. műve, amelynek foglalkoztam már narrációs technikáival, valamint antik irodalmi forrásaival is. Megkísérlem a teljes boccacciói életmű tükrében is vizsgálni és értékelni a művet, főként a Dekameronra, és az utóbbi időben a Genealogia deorum gentilium istennőire helyezve a hangsúlyt.

„Franciscus Petrarca, preceptor noster” – Boccaccio útja a De muleribus clarisig

Boccaccio 1350-es találkozása Petrarcával jelentős fordulópont a certaldói szerző irodalmi munkássága szempontjából. Ennek hatására kezd el ugyanis Boccaccio, a népnyelvi alkotást háttérbe szorítva, érdeklődni a latin nyelv és az antik irodalom iránt, és születnek meg olyan jelentős prózai művei, mint a Genealogia deorum gentilium, a De casibus virorum illustrium, és a De mulieribus claris. Vajon hagytak kimutatható nyomokat Petrarca munkái ezekben a boccacciói művekben? Amennyiben igen, ezek konkrét, átemelt elemek, vagy csupán az ihletadó Petrarca dicséretét szolgálják? Mindenben követi Boccaccio a mesterét, vagy találunk példát arra is, hogy vitába száll vele, esetleg ellent is mond neki?

Előadásomban a fő hangsúlyt a De mulieribus clarisra helyezve, ám a fent említett műveket sem szem elől tévesztve, arra keresem a választ, hogy Petrarca munkássága hogyan befolyásolja Boccaccio irodalmi választásait: a művek megírása során mikor dönt úgy, hogy beemel valamilyen információt a művébe, mikor részesíti előnyben kortársa leírását egy-egy antik irodalmi forrással szemben, avagy következik be ennek ellenkezője? Kitérek továbbá arra, milyen kapcsolat van a Familiares XXI 8 és a De mulieribusban helyet kapó hölgyek között, és ez milyen nyomokat hagyott az egyes boccacciói életrajzokban.

A hasonlóságok és kapcsolódási pontok megkeresése a művek között többek között azért is kiemelkedően fontos, mert kimutathatóvá és elkülöníthetővé teszi a csak Boccaccióra vagy csak Petrarcára jellemző elemeket, hangsúlyozza a szerzők eredetiségét, ezzel is biztosítva helyüket az olasz irodalom „koronái” között.

A konferencia programja megtekinthető itt.