Fiatalok Konferenciája

Béres Norbert vagyok, tavaly szereztem abszolutóriumot a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájában, jelenleg a doktori védés előtt állok. Vonatkozó kutatásomban a klasszikus századforduló prózairodalmával foglalkoztam, a maga műfaji, narrato-poétikai mintázataival, eszmetörténeti vonatkozásaival, olvasástörténeti, társadalomtörténeti kontextusaival, a regény korai alakulástörténetéhez a népszerűség jelensége felől közelítve.

Péntek magyar „alakváltozatai”

Az idegenségtapasztalat, az egzotikus kultúrákkal, népekkel kapcsolatos tudáskészlet korán behatolt a művészetek és az irodalom területére, egyrészt spektákulumként, a szórakoztatás egyik lehetséges, nóvumként ható eszközeként, másrészt az európai civilizáció anomáliáira adható kritika lehetőségeként (például a „nemes vadember” toposzán keresztül). Legyen szó afrikai, amerikai őslakosokról vagy csendes-óceáni szigetlakókról, az idegen kultúrát képviselő embert az alapvető antropológiai jelenségnek megfelelően mindenkor kíváncsiság övezte, az Európába „importált” idegenség elsősorban felszínes látványosságként, szórakoztató kuriózumként jelent meg az európai szemlélő tekintete előtt. Mindez a civilizált világ egyértelmű felsőbbrendűségét demonstrálta, egyszersmind kiszolgálta az egzotikum iránti szenzációéhséget, konstans érdeklődést. Magyarországon az egzotikumot érintő diskurzusban lényegbeli eltérések tapasztalhatók a nyugat-európaihoz képest, hiszen nálunk az idegenségtapasztalatot nem táplálhatta a gyarmatbirodalmakéhoz hasonlatos empirikus élményanyag, közvetlen impulzus. Magyarországon a globális kolonizációból való kimaradás okán az idegenség, az egzotikum csakis közvetve vált elérhetővé, nyelvi, kulturális, mediális transzfereken keresztül. Az egzotikus népcsoportokat, idegen kultúrákat tematizáló XVIII–XIX. századi közlemények (néhány tudományos igényű, leíró típusú feldolgozást leszámítva) egybehangzóan sztereotipikus, előítéletektől hemzsegő megközelítésben, kuriózumként tárgyalták. Mindazonáltal az idegen ember ideáltipikus, a társadalmi konvencióktól érintetlen, egzisztenciális szabadságot reprezentáló eszményképe (mint nem létező, hipotetikus gondolati modell) a kulturális hegemóniával kapcsolatos kételyek reprezentálásában, a társadalom indirekt bírálatában is funkcionális szerepbe került. A „nemes vadember”, a (rousseau-i) „természetes ember”, vagy a (voltaire-i) „vadember” mint a civilizáció destruktív hatásaitól mentes, erkölcsileg makulátlan figura, s mint ideális (csak elméleti síkon realizálódó) magatartáslehetőség egyaránt működhet a társadalombírálat eszközeként. Minuciózus elkülönítésük problematikus, e képzetek minduntalan egymásba montírozódnak, határaik elmosódnak. Előadásomban a karakter magyarországi manifesztációit, eltérő alakváltozatait mutatom be.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Finta Mária vagyok, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának harmadéves hallgatója. Fő kutatási területem a középkori angol irodalom, ezen belül az őrületábrázolás John Lydgate költészetében.

A bolond mint a társadalom kirekesztettje John Lydgate karneváli balladáiban

A középkori angol kultúrának fontos részét képezték a karneválok és bolondnapok, amelyek során afennálló társadalmi és/vagy egyházi hierarchia rituális keretek között felbomlott. A karneváli alkalmaknak visszatérő motívuma volt a különféle bolondságok allegorikus felsorakoztatása, szimbolikus pellengérre állítása. John Lydgate XV. századi költő számos karneváli verset írt, amelyekben a bolondság szatirikus leírását adta. Ezekhez a szövegekhez valószínűsíthetően képi megjelenítés, élőkép vagy illusztráció is tartozott, és elsősorban szóbeli előadásra szánták őket.

Három olyan Lydgate-verset kívánok elemezni, amelyeket korábban nem tekintettek előadásra szánt költeménynek: az Order of Fools, a Jak Hare, és a Horns Away című balladákat, amelyek vélhetőleg összetartoztak, hiszen feltűnő gyakorisággal másolták őket együtt. Ezekben a szövegekben a bolond figurája egyértelműen megidézi a karneváli bolondfelvonulásokat: a különféle bolondságok, illetve a bolond mint szereplő szatirikus kifigurázása és rituális kiutasítása a társadalomból nemcsak görbe tükröt tartott a hallgatóság elé, hanem egyúttal alkalmat adott arra is, hogy mind az előadó, mind a befogadó azonosuljon azokkal a társadalmi erőkkel, amelyek a hétköznapokban nemkívánatosnak, sőt, tiltottnak minősültek. Előadásomban azt vizsgálom, hogyan értelmezhetőek ezek a szövegek egymáshoz képest, illetve a középkori angol karneváli költészet kontextusában. Részletesen elemzem a normalitástól való eltérés megjelenési formáit a versek allegorikus figuráiban, szót ejtve nemcsak maguknak a szövegeknek a képi világáról, hanem összevetve őket más, korabeli képi és szöveges bolondábrázolásokkal.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Németh Kira Gabriella vagyok, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi alapképzésének harmadéves hallgatója. Kutatási tevékenységemet elsősorban analízissel, illetve forma- és műfajtörténettel kapcsolatos kérdésfelvetések jellemzik; foglalkoztam már többek között Buxtehude és J. S. Bach orgonaműveinek struktúrájával, a fiatal Cziffra György zongorajátékának korabeli megítélésével, szakdolgozatomat pedig a 19. századi hangszeres intermezzók típusaiból írom. Ezúttal, összhangban a nők zenében betöltött mindenkori szerepe iránti személyes érdeklődésemmel, előadásom alapjául bizonyos szociokulturális jelenségek vizsgálata szolgál majd, hiszen Anna Amalia hercegnő életútja – az akkoriban igencsak virágzó weimari közegben értelmezve – a késő 18. századi zeneszerzőnők háttérbe szorításának univerzálisabb okait is meg-megsejteti.

A weimari hercegnő, aki zenét is szerzett, avagy a női komponisták megítélésének kérdései a 18. század második felében

A nők zenei életben betöltött szerepének tárgyalása évszázadokon át épült a nemek közötti különbségtétel általánosan elfogadott jelenségére; emellett egyfelől az előadó- és alkotóművészi tevékenység megítélésének tudatos szétválasztására, másfelől a társadalmi pozíció, a családi háttér és az azokból eredő kötelességek kérdéskörére. Nem véletlen tehát, hogy míg egy zenészdinasztia leszármazottjának énekesi pályafutása voltaképpen elkerülhetetlennek bizonyult, addig egy arisztokrata úrhölgy semmiféleképpen sem választhatta hivatásának a komponálást. Noha Anna Amalia von Braunschweig-Wolfenbüttel (1739–1807) zeneszerzéssel is foglalkozott, neve elsősorban a weimari klasszicizmus virágzásának kiindulópontjaként – a Weimarer Musenhof összetartó erejeként –, illetve kulcsfontosságú mecénásként él a köztudatban, semmint műveinek kiemelkedő színvonala révén. Ezzel összefüggésben meglehetősen kevés darabja maradt fenn, pedig többek között Erwin und Elmire című Goethe-megzenésítése (összehasonlítva az ugyanezen szövegre készült kortárs szerzeményekkel) nem pusztán a korabeli zenei nyelv sematikus elemein alapuló reprodukciós képességről árulkodik, hanem intuitív alkotói fantáziáról is. Vajon hivatásként tekintett volna a zenére, ha erre lehetősége nyílt volna? A szász-weimar-eisenachi hercegnő élete számos más, a felvilágosodáskori kulturális közeg egészére vonatkozó kérdést vet fel: az elkészített és a megőrzött alkotások arányát, az asztalfiókba száműzött remekművek számát vagy éppen a férfiprivilégium okait és mértékét. Előadásom célja Anna Amalia helyzetének értelmezésén keresztül, az adott időszak más női komponistáinak bevonásával és a fellelhető korabeli dokumentumok, irodalmi szövegek segítségével rávilágítani azokra a körülményekre, amelyek a késő 18. században a zeneszerzőnőket kuriózummá – a különös és a „más” egyik fő reprezentációjává –, az alkotóművészetet pedig a női nem negatív diszkriminációjának egyik alapvető területévé tették.

A konferencia programja megtekinthető itt.

...

Aranymetszésponton a Balassa-kódex 61. éneke, a Katonaének

A költőfejedelem Balassi Bálint két meghatározó verskomponáló elvének, a hárompillérű és az aranymetszés szerinti szerkesztésnek közös vonása az architektonikus valamint a szimmetriát és az aszimmetriát ötvöző szerkesztés, mint arra Komlovszki Tibor felhívja a figyelmünk. Ez a két jegy az alapvonása ugyancsak a költő verseskötetének, a felszínen fragmentált, mélyszerkezetében szimmetrikus gyűjteménynek.

Az Eszményi kiadás 2.0 stabil ciklusszerkezetéből kifolyólag felmerül egyrészt a kérdés, hogy a ciklusszerkezet szintjén is érvényesül-e az aranymetszés, másrészt a Balassa-kódex 128–129. lapjára irányuló kérdés megfordítható lesz: a kódex fizikai természetéből, a levélállományából, a két vízjel váltakozó rendjéből következtethetünk-e a kódex Balassi-részének sértetlenségére? Az olyan ígéretes és a kódex filológiájábanmeghatározó számok mint a 66 és a 75 nem aranymetszésponton helyezkednek el. Ha azonban előfeltevések nélkül felteszem a(zt a kincskereső) kérdést, hogy hol az x, az ismeretlen aranymetszéspont a szó legszorosabb értelmében egy x-hez jutunk, a Katonaénekhez, Balassi Bálint legmatematikaibb komponáltságú énekéhez, melynek mező szavaival – számtani pontossággal – egy x-et, szép szavaival együttvéve pedig Krisztusmonogramot olvashatunk ki Julow Viktor elemzése révén. Amennyiben a Katonaének kódexbeli sorszámát, a 61-et behelyettesítjük az aranymetszés képletébe, tizedesjegy pontossággal kapjuk eredményül az irracionális fí, az aurea sectio értékét.

Ekképp a reneszánsz művészetben közkedvelt matematika mint bizonyító módszer sokrétűen lesz a verseskötet ciklusszerkezetét meghatározó költői eljárás, hiszen a poétikai katedrális szinteződő felépítését, az egyes szintek stabilitását is azonos matematikai eredmények egymásrautaltsága hozta létre.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Kintli Dóra vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen történelem szakon végeztem, idén szeptembertől pedig a Szegedi Tudományegyetem neolatin doktori programján tanulok. Többnyire kora újkori témákkal foglalkozok, a tavalyi év során viszont a késő antikvitás került a középpontba. Venantius Fortunatus néhány versét kezdtem vizsgálni, amelyek történeti kontextusuk miatt különlegesen izgalmasak számomra.

Venantius Fortunatus vigasztalása Galsuintha halálára. Nászének hangjai egy consolatióban

Előadásomban a magyar kutatásban elhanyagolt Venantius Fortunatusnak (~535–609), a 6. századi Itáliából származó, majd Galliában élő költőnek Galsuintha halálára írt consolatioját vizsgálom (carm. 6.5). Galsuintha a vizigót király lánya volt, akit Chilperich meroving király kért feleségül, ám a házasságkötés után Galsuintha sorsa tragikusan alakult. Tours-i Gergely történetírói beszámolója szerint Chilperich nem szakította meg kapcsolatát előző feleségével, Galsuintha pedig ebben a megalázó helyzetben inkább haza kívánt térni. Ez viszont Chilperich számára lett volna kellemetlen, ezért Galsuintha megöletése mellett döntött.

Fortunatusnak a vers megírásánál komplex feladatot kellett teljesítenie. Egyfelől egy különösen tragikus halálesetnél kellett vigasztalást nyújtania az elhunyt édesanyjának és húgának (aki Chilperich bátyjának a felesége volt), hiszen Galsuintha erőszakos módon, fiatalon, családjától, otthonától távol halt meg; emellett szimpátiájáról kellett biztosítania a gyászolókat. Másfelől feltehetően a béke érdekében is kellett szólnia, amelyet sosem volt egyszerű megőrizni a Meroving családon belül.

Fortunatus vigaszadó koncepciója, hogy egy fiktív narráció keretében meséli el újra Galsuintha megkérésének és házasságának történetét, melyben a halálesetet végig előre sejtettként ábrázolja. Egy helyen azonban az epithalamiumok tradicionális szavait emeli be versébe, amely első pillantásra mindenképpen oda nem illőnek tűnhet. Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogy miért mégsem idegen a tragikus eseményről megemlékező, a gyászolók fájdalmától visszhangzó verstől a nászénekek világa.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Hajdu Ildikó vagyok, idén leszek elsőéves az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén, középkori és kora újkori irodalom specializáción. A kora újkori magyar nyelvű zsoltárfordítások és zsoltáros jellegű szövegek poétikájával, a zsoltárparafrázisok és forrásszövegeik kapcsolatával, a parafrázisok a kiindulási textusoktól való eltéréseivel, ezáltal a potenciálisan invenciózus technikák értelmezési lehetőségeivel foglalkozom.

Előadásomban a 16. század második feléből származó, a kialakuló-megszilárduló protestáns vallásgyakorlathoz kötődő, paratextuálisan – tehát címük, feliratuk által – zsoltár(fordítás)ként megjelölt szövegeket vizsgálok, abból a szempontból, hogy miként nyilvánul meg bennük a krisztológiai allegorézis, azaz az ó- és újszövetségi tartalmak összekapcsolása, a preegzisztens Krisztus belelátása-beleértése a zsoltártextusba.

Ebben az időszakban egyre nagyobb számban születettek protestáns zsoltárfordítások, amelyek azonban még sok esetben nem az ószövetségi héber szöveget, hanem latin nyelvű forrásokat, köztük a leginkább hozzáférhető Vulgátát használták föl, illetve – hasonlatosan a középkori keresztény irodalomhoz, mintegy folytatva ennek hagyományait – a krisztológiai vonatkozások hangsúlyozása, az allegorizáló tendenciák jelentkezése fi. Mindez nem mond ellent a katolikus zsoltárhermeneutikának, amely az Ó- és Újszövetség folytonosságának eszméjében éppen Krisztus alakja köré szerveződött, azonban némiképp paradoxnak tűnhet föl a protestáns Sola Scriptura- eszmény szempontjából.

Előadásomban Bornemisza Péter Énekek három rendbe című nagyhatású énekeskönyvében található példákon vizsgálom azokat a szövegeket, amelyek beilleszthetők ebbe a krisztológiai, allegorizáló kontextusba – a forrásszövegtől való eltéréseiknek, poétikai, retorikai technikáiknak, a szövegek építkezésének, az allegorizálásból eredeztethető szcenírozási megoldásoknak a feltárására teszek kísérletet.

Ezen túl azt vizsgálom, hogy ennek a jelenségnek milyen háttér tulajdonítható, miként illeszthető a kortárs európai, különös tekintettel a német nyelvterületen kialakuló konfesszionalizáció diskurzusába a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordítások allegorizáló hajlama.

A krisztológiai allegorézis problematikája a 16. század második felének magyar nyelvű protestáns zsoltárirodalmában

A 16. század második felében egyre nagyobb számban születettek protestáns zsoltárfordítások, amelyek azonban még sok esetben nem az ószövetségi héber szöveget, hanem latin nyelvű forrásokat, köztük a leginkább hozzáférhető Vulgáta textusát használták föl.

Ebben az időszakban a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordításokat általánosan jellemezte – a középkori keresztény irodalomhoz hasonlatosan, ennek hagyományait mintegy folytatva – a krisztológiai vonatkozások kihangsúlyozása, az allegorizáló tendenciák jelentkezése, az ószövetségi szövegekbe a preegzisztens Krisztus beleolvasása. Mindez nem mond ellent a katolikus hagyomány zsoltárhermeneutikájának, amely az Ó- és Újszövetség folytonosságának eszméjében éppen Krisztus alakja köré szerveződött, azonban némiképp paradoxnak tűnhet föl a protestáns Sola Scriptura-eszmény szempontjából.

Előadásomban Bornemisza Péter Énekek három rendbe című nagyhatású énekeskönyvében található példákon vizsgálom, Császár Ernő tanulmánya nyomán azokat a szövegeket (pl. Szegedi Gergely, Zeleméri László zsoltárátiratait), amelyek beilleszthetők ebbe a krisztológiai, allegorizáló kontextusba – ezeknek a zsoltárparafrázisok a forrásszövegtől való eltéréseknek, poétikai, retorikai technikáknak, a szöveg építkezésének, az allegorizálásból eredeztethető szcenírozási megoldásoknak a feltárására teszek kísérletet.

Ezen túl azt vizsgálom, hogy ennek a jelenségnek milyen háttér tulajdonítható, miként illeszthető a kortárs európai, különös tekintettel a német nyelvterületen kibontakozó konfesszionalizáció diskurzusába a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordítások allegorizáló hajlama.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Szmutku Melinda (szül. 1996. 04. 07.) a kolozsvári Babeș−Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskolájának doktorandusza. Az alapképzést magyar nyelv és irodalom−német nyelv és irodalom és a mesterképzést Magyar nyelvészeti és irodalomtudományi tanulmányok szakon ugyanezen egyetemen végezte el.

Kutatási területe, érdeklődési köre a régi magyar irodalom, különös tekintettel a 16 és 17. század katolikus megújulással kapcsolatos és devóciós irodalmára. Doktori kutatási témája Kopcsányi Márton ferences szerzetes életművére terjed ki, melynek egy részét már mesteri dolgozatában bemutatta.

Két „idegen” a 17. századi Magyarországon. Az „új tanítók” és a „pogány török” reprezentációi Kopcsányi Márton műveiben

Kopcsányi Márton a 16. és 17. század fordulóján élt kevésbé kutatott, de annál inkább kulcsfontosságú szerzője a katolikus restauráció irodalmának. Művei mindamellett, hogy a kor emberének lelki épülését szolgálják, aktuális, a katolikus egyház problémáit érintő kérdéseket is tartalmaznak. A művekben bár elmélkedések, imádságok és perikópák sorozatát olvashatjuk, a kor Magyarországának két legégetőbb problémája is szerepet kap: a reformáció terjeszkedése és a török elnyomás.

A katolikus megújulás folyamata által létrejött vitairat irodalom gyakori tematikája a két „idegen”. A protestáns prédikátorok tevékenységének és tanainak bírálata, a reformáció térhódításának következményei és hatásai, valamint a török uralom gyakran egymás mellé kerülnek az ezeket a témákat, az ezekkel kapcsolatos problémákat taglaló szövegekben. Az ebben az időszakban keletkezett szövegek nemcsak bemutatják a fent említett eseményeket, hanem „a máshoz” való viszonyt, bizonyos nézeteltérések megoldási lehetőségeit is tartalmazzák.

Kopcsányi Márton egyetlen vitairatában, imádságoskönyvében és a Szűz Máriáról szóló elmélkedéseket tartalmazó művében a korabeli „más” tanítókat, tanításukat és a katolikusok ehhez való viszonyulását is tárgyalja, bemutatja; és érvekkel alátámasztja azt is, hogy mitől új tanítók a protestánsok, miért nem fogadható el a katolikusok számára tevékenységük.

Előadásomban arra keresem a választ, hogy Kopcsányi milyen nyelvi eszköztárral, milyen kontextusban és hogyan mutatja be az új tanítókat, tanításukat és a katolikusok ezekhez való viszonyulását. A témafelvetés második része pedig mindezek megválaszolása után a Kalauzzal való tematikai kapcsolódási pontok kereséséből, illetve az új tanítókról és a törökről szóló szövegkörnyezetek komparatív vizsgálatának bemutatásából állna, mely demonstrálná, hogy Kopcsányi milyen mértékben kölcsönzött Pázmánytól témákat, szöveghelyeket és motívumokat.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Tanulmányaimat az ELTE olasz szakán és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola hittanár-nevelőtanár – etikatanár szakán végeztem. A Kőbányai Szent László Gimnáziumban tanítok olasz nyelvet és kultúrát, valamint etikát (olasz nyelven). Doktori disszertációm témájával, Ferences élet a Szentföldön Francesco Suriano Il Trattato di Terra Santa e dell’Oriente című műve alapján, a Sapientia Főiskola Szentföldi Kutatóműhelyében kezdtem el foglalkozni Dr. Várnai Jakab irányításával. Jelenleg az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában folytatom a munkát Dr. Falvay Dávid vezetésével.

Idegen környezetben. A dialógus lehetőségei Francesco Suriano szerint

A XV–XVI. század fordulóján élt velencei származású, obszerváns ferences szerzetes, Francesco Suriano már világi életében is több alkalommal megfordult a Szentföldön kereskedő rokonai hajóján. A ferences rendbe lépését követően bejrúti missziós szolgálata, majd Sion-hegyi gvardiáni megbízatásai során pedig behatóbban is tanulmányozhatta a régió mindenkor bonyolult történelmét, társadalmi, politikai és vallási viszonyait. Tapasztalatait Il Trattato di Terra Santa e dell’Oriente című művében foglalta össze bepillantást engedve kalandos életébe, utazásaiba, a ferencesek szentföldi missziós tevékenységébe, a szent helyek őrzéséből eredő kiváltságos pozíciójába, ugyanakkor gyakran viszontagságos, az éppen aktuális nyugati és keleti pártfogóktól függő hétköznapjaiba, bonyolult kapcsolataiba keleti keresztényekkel és muszlimokkal.

A doktori tanulmányaim során megismert források, szövegközlések és a feldolgozott másodlagos irodalom alapján a kutatásom fókuszában Suriano értekezése három változatának (két kézirat: 1485-ből és 1514-ből és egy régi nyomtatvány 1524-ből) a szisztematikus, tartalmi szempontú összehasonlítása áll, mivel az eddigi szövegkiadások szerkesztői, illetve a Suriano-kutatók csak részleges összehasonlítást végeztek.

Suriano értekezése bővelkedik a Közel-Kelet népeit, kulturális különbségeit bemutató fejezetekben, ugyanakkor nem ragad le a felszínes utazó megfigyeléseinél, általánosításainál, ami arab és görög nyelvtudásának is köszönhető. Hogyan lett kiváló diplomata a kereskedőcsalád sarjából? Hogyan reagált Suriano az őt körülvevő idegen világra? Vérbeli misszionáriusként miként lépte át a rácsodálkozás és a fenyegetettség érzésének korlátait, jó érzékkel azonosítva azokat a pontokat, ahol az ismeretlent megszólíthatja és ismerőssé szelídítheti? Előadásomban ezekre a kérdésekre keresem a választ az értekezés néhány fejezetét elemezve. A műből összeállított korábbi, saját fordítású szemelvény-gyűjteményem elérhető az alábbi linken.

A konferencia programja megtekinthető itt.

III. éves doktorandusz, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Bölcsészettudományi Kar, Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola

Érdeklődési, kutatási területem a kora újkori utazási irodalom, erdélyi vonatkozású peregrinációk és követjárások anyaga.

Ahány Porta, annyi szokás. A másság érzékel(tet)ésének helyei Borsos Tamás erdélyi követ 17. századi feljegyzéseiben

Borsos Tamás marosvásárhelyi polgár, tisztségviselő a 17. század első harmadában több ízben, több erdélyi fejedelem megbízásából járt követségben a konstantinápolyi Fényes Portán, sőt Bethlen Gábor rezidenseként két teljes évig (1618–1620) lakott az Oszmán Birodalom fővárosában. Utazásai és ott-tartózkodása során készített feljegyzései zömében az ügyvitelt rögzítik, illetve a feljebbvalónak küldendő beszámoló megírását segítik: emlékeztető célú memorialék. E főként tényszerű, repetitív dokumentumoknak azonban a figyelmes olvasás során számos olyan helye is föltárul, melyek az idegenbe küldött, ott lakó írót kizökkentő, megállító, a szokásos szövegfolyamot bár egy pillanatra más mederbe terelő mozzanatok. Borsos Tamásnak a másra, érdekesre, emlékezetesre, mirabilisra a fáradságos diplomáciai küldetésteljesítés közepette is rácsodálkozó habitusa több pontban megmutatkozik. Hogyan lehet a szultáni palota, a szőlőszemben „megtermő féreg”, a kaftáncsók, a kenőpénznek és (a politikai döntéseket gyorsítani, kedvezően hangolni hivatott) ajándéknak „virágként” való megnevezése, a parabolákban dús tárgyalási modor egyként az idegen kultúra hordozója? Előadásom azoknak a reáliáknak, gesztusoknak, lexémáknak, illetve azon nyelvi és retorikai stratégiáknak ered a nyomába, melyek a kora újkori követ és szövegíró számára az otthonos erdélyitől eltérő más, idegen jellemzőiként tűnnek föl, és melyekre szétszórtan, mellékesen bár, de feljegyzéseiben utalni érdemesnek tekinti.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Ugyan az elmúlt időszakban nagyon csendesek voltunk, de nem tétlenkedtünk: elkészült a Fiatalok Konferenciája idei programja is! A konferencia ismét Budapesten a DE BTK és az ELTE BTK hallgatóinak közös szervezésében kerül megrendezésre. Remélhetőleg személyes jelenléttel, de sajnos nem zárhatjuk ki, hogy a COVID kifog rajtunk.

Ne felejtse senki:

Téma: Idegen környezetben.

Helyszín és dátum: Budapest, 2020. október 7–8.

(A konferencia programja pdf-ben is elérhető itt.)