Fiatalok Konferenciája

Kovács Annamária vagyok, az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakának elsőéves hallgatója. Jelenleg a Königsbergi Töredékkel és Szalagjaival foglalkozom. Kutatásaim középpontjában a nyelvemlék és az őrzőkódexének kapcsolata áll: azt vizsgálom, hogy a kódex szövegei milyen kapcsolatban vannak a magyar szöveggel.

A Königsbergi Töredék és kéziratos környezete

A Königsbergi Töredék kutatásában lényeges fordulatot jelentett az a felfedezés, hogy a Töredék és a Szalagok felszabdalásuk előtt is az őrzőkódex részét képezték, és ezért a kódex vizsgálata hozzájárulhat ahhoz, hogy többet megtudjunk a nyelvemlékről. A kódex szövegeinek azonosítása nagyrészt már megtörtént, és a kódexbe író kezek vizsgálatára is történt már kísérlet, bár egy részletes, betűmintákkal alátámasztott elemzés még hiányzik.

Az azonban már most is biztosan megállapítható, hogy nem a magyar szöveg az egyetlen, amelynek a Königsbergi Töredéket és Szalagjait író kéz a lejegyzője, hanem még két típusú bejegyzés tulajdonítható neki: az egész könyvben megtalálható lapszéli jegyzetek és a kódex végén olvasható sermóvázlatok. Előadásom nagyobb részében ezzel a két bejegyzéstípussal szeretnék foglalkozni. A margináliák alapján arra keresem a választ, hogy a Königsbergi Töredék lejegyzőjének mi keltette fel leginkább az érdeklődését a kódex szövegeiben, és hogy a később általa lejegyzett szövegekben reflektált-e ezekre. A sermóvázlatok elemzése pedig további adalékokkal szolgálhat ahhoz a kérdéshez, hogy a Töredék lejegyzője milyen szövegeket ismerhetett.

A margináliák és a sermóvázlatok annak a kérdésnek a megválaszolásához is hozzájárulhatnak, hogy mi lehetett a Töredék funkciója: a lapszéli jegyzetek között van olyan, amelyik arra utal, hogy a megjelölt gondolatokat egy sermóhoz akarták felhasználni, és a Töredék körül olvasható prédikációvázlatok arra engednek következtetni, hogy a magyar szöveg szintén a prédikáció műfajához köthető.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Kriston Dorottya vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának másodéves hallgatója, illetve az egyetemünkön működő Vestigia Kutatócsoport tagja, ahol olasz levéltárakban őrzött középkori és kora újkori magyar vonatkozású forrásokat tárunk fel, digitalizálunk és adunk közre. Eddigi kutatási témáim is ilyen irányúak: Estei Hippolit orvosának leveleit adtam ki, illetve Mátyás király halálhírének itáliai történetét dolgoztam fel. A disszertációm témája teljesen más, az olasz irodalom jelenlétét vizsgálom az 1920-as évek Magyarországán, különös tekintettel az ideológiai vonatkozásokra, illetve irodalom és divat összefonódására. Jelenleg Guido Da Verona (1881–1939) Magyarországon megjelent regényeivel foglalkozom, emellett pedig Pietro Duodo 1600 környékén keletkezett országleírását fordítom.

Kihívások és együttműködés a kéziratos források feldolgozása terén

Módszertani tárgyú előadásom célja, hogy konkrét példákon át mutassa be az Itáliában őrzött magyar vonatkozású középkori és kora újkori források feltárása és feldolgozása során jelentkező kihívásokat, és ezeken keresztül hívja fel a figyelmet az inter- és multidiszciplináris együttműködés fontosságára. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Olasz Tanszékén működő Vestigia Kutatócsoport tagjaként mind egyéni kutatói pályámon, mind a közreműködésemmel szervezett kutatószemináriumi alkalmakon, illetve olasz partnereink részvételével megtartott kerekasztal-konferenciánkon az évek során számos olyan szövegolvasási vagy értelmezési nehézség adódott, melyek jelentős részét filológusok, nyelvészek, történészek és művészettörténészek közös munkájának eredményeképpen sikerült megoldani. Ezek között elsősorban a papír sérüléséből, a tinta elhalványulásából vagy a levélíró írásképéből adódó kiolvasási nehézségek szerepelnek, de jelentkezett már rövidítés feloldásával kapcsolatos probléma, illetve olyan nyelvi kérdés is, ahol anyanyelvi szakértő segítségére volt szükség. Ezek mellett rendszeresen visszatérő téma a rejtjelezés, a szöveg sérülése, XIX. századi másolatok esetében a másoló hibája, stb. Ennek kapcsán érdekességképp azt is megmutatom, hogy hogyan lett egy reneszánszkori velencei forrásban Székesfehérvár nevéből Orlong, és milyen út vezetett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Mindezek által amellett, hogy bemutatom a munkánk során felmerülő tipikus nehézségeket is és ezek lehetséges megoldási módszereit, azt kívánom felvázolni, hogy melyek immár tíz éve működő Kutatócsoportunk általános jellemzői, mivel véleményem szerint ez egy működőképes modell lehet más korszakokkal és témákkal kapcsolatos kutatások esetében is.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Derzsenyi Dávid vagyok, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának másodéves doktorandusz hallgatója és emellett a Szépművészeti Múzeum munkatársa. Bölcsészeti tanulmányaimat művészettörténet szakirányon, majd Reneszánsz Tanulmányok mesterszakon végeztem. Ezen interdiszciplináris mesterszak adta tanszabadsággal élve érdeklődésem a régi térképek és a kora újkori kartográfia felé fordult. Így szakmai gyakorlatomat a Leideni Egyetemi Könyvtár térképtárában töltöttem, ahol megismerhettem Isaac Vossius (1618–1689) holland humanista könyvtárát és térkép- és metszetgyűjteményét, melynek két, antik emlékeket bemutató kötete képezte diplomamunkám tárgyát. Vossius nem csupán gyűjtőként, hanem szerzőként is jellegzetes alakja a korai felvilágosodásnak és a 16. század tudománytörténeti átalakulásának, ami antikvitás recepcióra is vonatkoztatható.

Disszertációm témája Vossius egy kései – műfaji határokat többszörösen átlépő – írása az antik Róma méretéről. A De antiquae urbis Romae ... magnitudine egyszerre lezárása a Róma topográfiák reneszánsz hagyományának, tisztes forrásmunka és egy civilizáció-kritikai pamflet. Azonban pszeudo-kvantitatív módszerei révén olyan túlzó állításokat fogalmazott meg, ami még a középkori Mirabilia hagyománynak is dicséretére volna. Vossius e művében a filológiai és természettudományos irányultságát igyekezett ötvözni. De akárcsak egy alkimista, önkényesen keverte az összetevőket. A filológiai és (ál)matematikai módszerek szintézisében a szinergiával ellentétes hatás érvényesült. Ennek a problémának a megértéséhez érdemes 30 évet visszalépni Isaac Vossius élútjának azon időszakáig, amikor is egy nagyon tudatos pályakorrekcióval ígéretes klasszikafilológusból az új természetfilozófiák képviselőjévé pozícionálja át magát. Elsősorban egzisztenciális okokból fordult a kihívások felé, a számára rutint jelentő területeken pedig beszűkült a mozgástere. Az új irány járatlan, a régi folytathatatlan volt számára. Vossius pályája elején ritka, alig ismert kéziratok kritikai kiadására specializálódott. Előadásomban azt a folyamatot igyekszem bemutatni, ahogy Vossius ráébred, hogy számára a filológia terén már alig terem babér. De ahogy fogynak a kéziratok, jönnek a szabad gondolatok! Vossius kora újkori interdiszciplináris tévelygése napjainkban is tanulságos lehet. A nagyfokú műveltségének és a filozófiai megalapozatlanságának együtt állása okozhatta, hogy olykor a kérdésfelvetéseinek erősebb az érvénye, mint az eredményeinek.

Az ineditum kéziratok beszerzési korlátainak hatása Isaac Vossius (1618–1689) holland humanistakönyvtáros természetfilozófiai profilváltására

Isaac Vossius (1618–1689) a 17. századi holland korai felvilágosodás és tudományos forradalom egyik jellegzetes alakja, még azon tévedésivel együtt is, amelyek legalább annyira jellemzik az episztemé átalakulását, mint az időközben már kanonizált eredmények. Esettanulmányomban egy olyan tudománytörténeti fordulatot kívánok bemutatni, melyhez a kéziratok hozzáférése és kutathatósága is hozzájárult.

Vossius pályájának indulását a Josephus Scaliger által megteremtett kritikai-filológiai iskola határozta meg. Scaliger utódja, Claude Saumaise lett Isaac mentora, így a szövegváltozatok felkutatása és kollacionálása vált számára is követendő példává. Saumaise révén jutott Isaac ahhoz a heidelbergi Bibliotheca Palatinából másolt még kiadatlan kézirathoz, amelynek kritikai kiadása szakmai debütálását is jelentette. E tartalmilag kevésbé, de filológiai szempontból érdekesebb ógörög navigációs kézikönyvecske publikálása egyúttal polgárjogot is biztosított
számára a respublica literariába.

Vossius ezen a nyomvonalon indult 1641-ben Grand Tourra, amihez a kor jeles humanistái adtak katalógusokat, feladatlistákat és ajánlóleveleket. Itáliában a Bibliotheca Laurenzianában, Barberianában, Apostolicában, Marcianában és Ambrosianában azonban rádöbbent, hogy az ineditum kéziratok beszerzése igen jelentős ráfordítást igényel, hozadéka pedig alacsony, vagy nem hozza meg a vágyott hírnevet. Isaac lassan dolgozta fel új szerzeményeit, ebben öt év svéd királyi szolgálat is hátráltatta. A stockholmi udvari könyvtár nagyszabású bővítése során Vossius és társai Krisztina királynőnél is keresztül vitték a kézirat beszerzési stratégiájukat, de
csak korlátozott eredményt értek el.

Vossius e szolgálatból visszavonulva felismerte, hogy az abszolutista udvaroknak és a kincstári utilitarizmusnak másfajta tudásra van szüksége. Így előképzettség és filozófiai megalapozottság nélkül, de filológusi olvasottsággal és könyvtári rutinnal a természetfilozófia felé pozícionálta át magát. Saját korlátai és a tekintélyszövegek gravitációja azonban visszahúzta szabad gondolatainak szárnyalását.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Hernády Judit vagyok, a PPKE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának másodéves hallgatója, Textológia és régi irodalom programon. Disszertációm témája a magyar nyelvű barokk udvari költészet, ezen belül elsősorban Esterházy Pál és Koháry István líráját vizsgálom, de a fenti kategória alá sorolt többi költő (Listius László, gróf Balassa Bálint és Beniczky Péter) munkásságával is foglalkozom. Tágabb érdeklődési körömbe tartozik Balassi Bálint, Rimay János és Zrínyi Miklós költészete, illetve a katolikus egyházi énekek 17. századi korpusza.

„Egyszer írt versemet nem is jobbítottam...”: A kézirat mint a költői alkotásmódról nyerhető információk forrása a Koháry-kolligátumok tükrében

Koháry István (1649–1731) költeményeinek egy része a nyomtatványok mellett több kéziratos és nyomtatott anyagot egyaránt magába foglaló kolligátumban is ránk maradt. Bár e kéziratos források nem autográfok, a szerzőtől vagy a szerző környzetétől származónak tekinthetők, ezért fontos többletinformációkkal szolgálnak a szövegek alakulástörténetéről. Előadásomban a kétféle fizikai hordozó tartalmi és formai jellemzőit összevetve kísérlem meg a Koháry-féle „fűzfapoézis” – és ezáltal a 17. századi magyar nyelvű költészet – szövegformálásának néhány vonatkozását bemutatni.

A kolligátumok kéziratos anyagában a korrektúrajavítások mellett olyan szövegmódosítások is találhatóak, melyek egyes költemények keletkezési folyamatára is némi rálátást biztosítanak. Ezek esetében részletesen elemzem a szerző szövegátalakító eljárásait, illetve az adott műre vonatkozó koncepcióbeli elmozdulásokat. A kisebb-nagyobb javítások és módosítások azt jelzik, hogy Koháry a kiadások előkészítése során újra átnézte műveit, s a fűzfapoézisnél magasabb fokú költői tudatosságra valló módon eszközölt rajtuk különféle változtatásokat: az apró stilisztikai-grammatikai korrekciók mellett egész költemények újraírására vagy eltérő cikluselrendezés kialakítására is sort kerített. A kéziratok nem publikált alkotásainak, elvetett változatainak és töredékeinek köszönhetően pedig a szerzői szelekció szempontjai is megmutatkoznak.

A vizsgált példák egyfelől igazolják azt a szakirodalomban már korábban is felvetődő vélekedést, hogy Koháry börtönköltészete nem nélkülözi a fiktivitást azokban az elemeiben sem, amelyeket a szöveg referenciális utalásokként látszik működtetni. Másfelől a gondos szövegátalakító műveletek, a fiktivitás hangsúlyos szerephez juttatása és a nagyobb kompozíciók tudatos megszerkesztése a versein mit sem alakító fűzfaköltő szerepét magára öltő szerző önmeghatározását is kevéssé komolyan vehetőnek mutatja.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Székely Márton vagyok, az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskola Iranisztika Doktori Programján doktorandusz. Disszertációm témája a 11. századi költő Manučehri Dāmġāni fennmaradt dívánja (összegyűjtött versei), illetve ennek kéziratos hagyománya, recepciótörténete a kortárs szerzők összefüggésében. Érdeklődési területem általánosan a 10–12. századi perzsa költészet és ennek 16-18. századi kéziratos hagyománya, recepciója a költői antológiákban.

Taqi al-Din Kāšāni költői antológiája és a 11. századi perzsa líra kéziratos hagyománya és recepciótörténeti kérdései

Taqi al-Din Kāšāni Kholāsat al-ašʿār va zobtat al-afkār („A versek lényege és a gondolatok java”) című antológiája 1593-ban készült, majd 1614-ben egy újabb verzióban függelék is járult hozzá. Az első négy fejezet a szerző előtt élt perzsa költőket tartalmazza, a függelék kortársait. Az antológia már a mérete miatt is figyelemreméltó: összesen 350000 verssort idéz, valamint minden költőhöz hosszú prózai életrajzot. A számunkra érdekes első kötet első fejezete (körülbelül ezer, sűrűn írt kéziratoldal) a „legkorábbi költők” listáját tartalmazza, összesen huszonöt életrajzzal.

A 10–12. századi (és általában a 13. századi mongol inváziót megelőző) perzsa lírai költészet nagy része nem maradt fenn eredeti vagy korai kéziratos formában. A ma ismert klasszikus perzsa irodalmi kánon meghatározó darabjait általában igen késői, sokszor 18-19. századi kéziratokból, illetve az ezek alapján készült modern kiadásokból ismerjük. Feltehető azonban, hogy ennek a modern korpusznak az alapja egy Szafavida-kori korpusz, az előbb említett antológia és az ezzel egyidőben megjelenő, nagyrészt ismeretlen és felhasználatlan 16–17. századi kéziratok.

Mindezek ellenére Taqi al-Din antológiája kevés kutatás tárgya, a korai költészettel foglalkozó részei kiadatlanok. Életrajzi részeit mint történeti forrást értéktelennek tartják a 19. századi költészeti kánont formáló irodalmi személyiségek (mint Rezā-Qoli Khān Hedāyat, aki számos korai költő összes verseit rendezte a ma ismert formájára) – részben a Szafavida-kori irodalom elleni előítéletekből. Kutatásomban új irányból, a recepciótörténet és a kéziratos hagyomány felől közelítek meg olyan korai panegyricus- költőket, mint Manučehri Dāmġāni vagy Farrokhi Sistāni (11. század eleje). Ennek a recepciótörténeti folyamatnak az egyik legfontosabb állomása Taqi al-Din Szafavida-kori antológiája. Ezt a forrást mutatom be néhány korai költő kéziratos hagyományának kontextusában, szemléltetve doktori disszertációm fontosabb kérdéseit és kutatási problémáját.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Idén szeptemberben kezdtem az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén. Balassiról szólva visszatérő dilemma, hogy a leggazdagabb költeményforrás, a Radvánszky-kódex 75-ös számig tartó, meg-megszakadó és ugráló versszámlálása magától a költőtől származik-e. Horváth Iván szuperkompozíciós olvasta és mindenekelőtt az a bennefoglalt tény, hogy a kódex verssorendjét követve a teljes Balassi-részen átívelően egy fordulatokban gazdag, egységes „önéletrajzi mese” bontakozik ki (melynek lírai főhőse külön alciklusban tervezgeti költői életművét) egy nagyon határozott igent sugall válaszként a kérdésre. Ez pedig a 75-ig tartó sorszámozásra és lejegyzőjére, a másolóra összpontosítja az olvasó figyelmét.

A Balassa-kódex első másolójának arcképe a rejtőzködő, 3*33-as szuperkompozíciós olvasatban

A magyar irodalom kezdetei c. előadás-sorozaton, Horváth Iván tanár úr egyetemi előadásain jól átérthetővé vált az, hogy a Balassi-könyvben foglalt fiktív, a költő álönéletrajzának lírai története egy rendkívül töredékesnek, fájóan fragmentáltnak tűnő, ám mélystruktúrájában egy számszimbolikus, istendicsérő szuperkompozíciót rejt el.

Egy ponton mindenképp ellenkezem az interpretációval: nemcsak hozzávetőlegesen, hanem egészen a műgondba foglaltnak tételezem a másoló munkáját, így a metrum és az egyes művek szintje mellett a ciklusszerkezet szintjén is érvényesül (a 3-as és) a 33-as szám szimbolikus jelentése. Az előadásban egy újabb számlálási útvonalat ajánlok a verskötet 99-es versszámának eléréséhez, melyben a 99. verset „megtalálva” azonnal kínálkozik egy a szerkezet mögött álló, a kornak megfelelő, humanista világszemléleti modell.

Adódik azonban a kérdés, hogy nemcsak egy véletlen, fondorlatos egybeesés engedi-e meg a műgondba zárni és a mű belső világába utalni magát a másolói tevékenységet.

Ha egy színskála megrajzolásával nyomon követjük, rögzítjük a másolónk mindenféle szöveggondozási eljárását, feltűnővé válik, hogy a három alciklus – az istenes, a török bejtek és a Célia-versek – együttvéve a verskötet ciklusszerkezetét tükröző mise en abyme-t képeznek, ami több vonatkozásban is hű mása a triptichon-felépítésű gyűjteménynek.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Elkészült a Fiatalok Konferenciája idei programja! A járványhelyzet miatt sajnos a konferencia mégse Debrecenbe, hanem az online térbe költözik. Az eseményt a Zoom alkalmazás segítségével fogjuk közvetíteni, a részletekkel még jelentkezünk, várunk mindenkit!

Ne felejtse senki:

Téma: Kéziratosság és nyomtatott kultúra a régiségben.

Helyszín és dátum: MINDENHOL, 2020. október 15–16.

(A konferencia programja pdf-ben is elérhető itt.)