Fiatalok Konferenciája

Az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola A magyar és európai reneszánsz programjának negyedéves doktorandusz hallgatója vagyok, valamint az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár régi könyves könyvtárosa. Érdeklődésem középpontjában a 15–16. századi magyar és latin egyházi irodalom áll, ezen belül eddigi kutatásaim során a legtöbbet a középkor végi magyar kódexekkel, ezek exemplumaival, illetve a korabeli ferences rend- és könyvtörténettel foglalkoztam.

Két középkor végi magyar ferences külföldön. Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát művei egy hagenaui nyomdában

Temesvári Pelbárt (1435 k.–1504) és Laskai Osvát (1450 k.–1511) a régi magyar irodalom messze legtöbbet publikált szerzői, akik külföldön is jelentős sikereket értek el írásaikkal. A két obszerváns ferences munkái 1497- től jelentek meg folyamatosan nyomtatásban Nyugat-Európa számos jelentős nagyvárosában. Feltűnő azonban, hogy mind Pelbárt (Stellarium, Pomerium, Rosarium, Expositio), mind Osvát (Biga salutis, Gemma fidei) műveinek editio princepsei Johann Rynmann kiadásában jelentek meg, Heinrich Gran hagenaui nyomdájában. A Rynmann–Gran páros és a magyar szerzetesek közötti szoros kapcsolat ez alapján egyértelmű, ennek ellenére a kapcsolatot mai napig is csak néhány kutató vizsgálta (elsőként Karácsonyi János, legutóbb Bartók Zsófia Ágnes).Előadásomban alaposabban megvizsgálom Gran és Rynmann nyomdászi és kiadói munkásságát, profilját, elhelyezve ebben a magyar szerzők műveit, valamint megkísérlek felállítani egy hipotézist a publikálásra vonatkozóan.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Az ELTE TDI Középkori és kora újkori egyetemes történelem doktori programjának negyedéves doktorandusza vagyok. Fő érdeklődési területem a kora újkori angol társadalom- és kultúrtörténet, disszertációmban pedig a 16–17. századi angol énekmondók a helyi társadalomra, társadalmi kapcsolatokra gyakorolt hatásával foglalkozom.

Barátok, üzletfelek? Személyközi kapcsolatok a Tutbury énekmondó udvar tagjainak körében

A tutbury-i énekmondó udvar egyike Anglia három, a kora újkor során biztosan működő énekmondói szakmai szerveződésének. Ez a tény már önmagában is fontossá teszi, még érdekesebb azonban az udvar rendelkezik egy igazán egyedülálló forrással is: egy 17. század végi ülése során kiállított vétséglistával. Ezen a vétséglistán 101 az udvarhoz tartozó énekmondó szerepel név szerint, az év során elkövetett vétségükkel, valamint az azért járó bírsággal együtt. Nem kell hangsúlyozni, mennyire egyedülálló egy 101 énekmondót név szerint felsoroló forrás abból az időszakból, amikor teljes nevén egyébként mindössze pár, forrásokban véletlenszerűen felbukkanó énekmondót ismerünk.

Nem feltételezhetjük, hogy a 101 énekmondó mind személyesen ismerte volna egymást: a Tutbury Udvar fennhatósága a Tutbury honorbirtok egész területére, öt megyére is (Derbyshire, Staffordshire, Warwickshire, Nottinghamshire és Leicestershire) kiterjedt. Emiatt jogosan merül fel a kérdés: noha az énekmondók egy adott szervezethez tartoztak, melynek éves ünnepségén részt kellett venniük, mennyire alkottak egy közösséget, milyen mértékben álltak kapcsolatban egymással az augusztus 15-i ünnepségen túl? Vagyis: idegenek voltak-e egymás számára, vagy ismerős szakmai közeget és közösséget alkottak?

A listán kirajzolódni látszanak különböző csoportosulások, elsődlegesen családi körökben, vezetéknév alapján. Ennél azonban bizonyosan több kapcsolat volt a közösségen belül: baráti, munkatársi, kinship kapcsolatok. Előadásomban röviden az ezen kapcsolatokra irányuló kutatásaimat kívánom bemutatni. Ezek elsődleges forrása a staffordshire-i és a derbyshire-i levéltárakban található, helyi ítélkezési és egyéb okokból kiállított iratanyag. Ezekben igyekszem feltérképezni, hogy a listán szereplő személyek az énekmondó udvaron kívül is kapcsolatban állhattak-e egymással, alkottak-e az udvaron belül mikroközösségeket, és ha igen, azoknak mi volt a szervező elve.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Pintér Tamás vagyok, doktorandusz, a PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola „Európa és a magyarság a 18–20. században” Doktori Program keretében. A Pécsi Tudományegyetem az alma materem, itt végeztem az alap- és mesterképzésemet is. Kutatási területemnek a 18–19. századi magyar történelmet választottam, kezdetben a kalapos király, II. József politikai gondolatainak eredetét, mesterképzésemben pedig egy viszonylag kevésbé ismert magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826 körül) életét és visszaemlékezéseit kutattam. Doktori képzésem kezdetére döntöttem úgy, hogy az alapképzés makro-, majd a mesterképzés mikrotörténeti megközelítései után kutatásaim fókuszát a „mezo” szintre terelem, s Baranya vármegye tisztségviselőivel kívánok behatóbban foglalkozni. A FiKon konferenciára beadott előadásom során is igyekszem érvényesíteni az eddig felhalmozott tapasztalataimat, azaz kísérletet teszek a makro- (pl.: német–magyar együttélés), mezo- (pl.: Assistens Commando), valamint a mikroszint (Vörös és Rabach barátsága) szinkronizálására, hogy ezzel egy átfogó képet nyújthassak múltunk és történelmünk egy kevésbé ismert szegletére.

Nemzetiségi ellentétek és kooperáció az utolsó török háború (1788–1791) kényszerében. Farádi Vörös Ignác és Rabach kapitány barátságának története

II. József uralkodásának eredményeként a császár és a magyar rendek viszonya a Rákóczi-szabadságharc után ismételten mélypontra jutott. A magyar nemesi ellenállás, mindamellett, hogy saját kiváltságait (szabadságát) kívánta védeni (német) uralkodóval szemben, a nyelvújítással kibontakozó nemzeti érzelmeket is a szolgálatába állította. A kirobbanó török háborúval az ország gazdaságára nehezedő terhek is jelentősen megnövekedtek, ettől kezdve a nemzeti érzelmeken alapuló ellenszenv szinte önmagát gerjesztette. A feszültséget csak fokozta a magyar tisztviselők mellé kirendelt (javarészt német) assistensek jelenléte, akik ellenőrizni voltak hivatottak a „rebellis” magyarokat.

Ebben a kiélezett helyzetben ismerhetjük meg egy magyar köznemes, farádi Vörös Ignác (1757–1826) és a mellé rendelt Rabach kapitány különös történetét. Vörös mint élelmezési hadbiztos szolgált az utolsó török háborúban, s e kulcsfontosságú pozíció mellett természetesen nem maradhatott el a közvetlen császári ellenőrzés a német tiszt személyében. A fent említett okok ismeretében nem meglepő, hogy a két férfi, bár ugyanazon birodalom hadseregében szolgáltak, szinte ellenségként tekintettek egymásra, míg végül a közös munka kényszere neutralizálta, a háború okozta veszélyek pedig barátsággá kovácsolták a kapcsolatukat. Vörös Ignác visszaemlékezései révén első kézből nyerhetünk bepillantást e különös páros mindennapi tevékenységeibe, érzelmi világaikba, valamint a korszakban jelentkező etnikai alapú sztereotípiákba, s az eltérő nézőpontok ütközésébe.

Kutatásom célja, hogy Vörös és Rabach kapcsolatát egyfajta nagyítóként felhasználva vizsgálhassuk a korszak oly jelentős kérdéseit, mint a magyar-német együttélés problémái, a II. József nevével fémjelzett rezsimmel szemben kibontakozó magyar nemesi ellenállás nemzeti alapú sérelmei, vagy a kortársak által kárhoztatott, ám a szakirodalomban mégis elhanyagolt Assistens Commando története.

A konferencia programja megtekinthető itt.

B. Székely Dorottya Piroska vagyok, az ELTE BTK TDI Kora újkori magyar történelem doktori programjának negyedéves doktorandusza. Érdeklődésem középpontjában a kora újkori egyház- és társadalomtörténet, illetve a barokk művészet áll. Disszertációs kutatásom Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) politikai tevékenységére, kapcsolatrendszerére és művészethez való viszonyára koncentrál. Példáján keresztül az egyházi karrier társadalmi mobilitási lehetőségeit, a felemelkedés és boldogulás eszköztárát, valamint a 17. századi főpapi műveltséget vizsgálom.

A római tanulmányok hatásának vizsgálata egy 17. századi magyar főpap könyvtárán

Róma és a Collegium Germanicum et Hungaricum szerepe a kora újkori magyar papképzésben és így a magyar katolikus egyház belső reformjában vitathatatlan. A 16. század második felétől kezdődően egyre több hallgatót küldtek ide az egyház vezetői, jellemzően az esztergomi érsekek azzal a céllal, hogy a jezsuita oktatásban részesülő ifjak hazatértük után felkészülten lépjenek fel a protestánsokkal szemben. Az 1627-ben ide érkező tizenegy alumnus egyike, Pázmány Péter pártfogoltja volt az a Szelepcsényi György is, aki később Lippay György utódjaként lépett az esztergomi érsekség élére 1666-ban. A római hatások, illetve a főpapi műveltség Szelepcsényi estében két egészen különböző forráscsoporton keresztül vizsgálható. Az egyik a rézmetszői tevékenység, melynek gyökerei minden bizonnyal Rómában kell keresendőek, a másik pedig az általa létrehozott több, mint 500 kötetes könyvtár, melyen érzékelhető az itáliai hatás. Előadásomban a könyvtári állomány általános bemutatását követően az olasz munkákra koncentrálok, különös tekintettel a korai kötetekre. A római tanulmányok ismeretanyagának és az idegen környezetben összegyűjtött, majd később hazahozott munkáknak az összekapcsolásával Szelepcsényi György példáján keresztül kívánom bemutatni a Collegium Germanicum et Hungaricum hatását a 17. századi magyar főpapság műveltségére. Ennek vizsgálatában a segítségünkre vannak azok a bejegyzések is, melyekkel az ifjú egyházi ellátta néhány tulajdonában lévő könyvét. Előadásom középpontjában egy prédikációs irodalom, Felice Milensio Proemiale predicabile, et arte di proemiare című művének – Szelepcsényi possessorbejegyzésével ellátott – 1625. évi példánya, illetve a benne található több oldalas kéziratos bejegyzés áll.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Béres Norbert vagyok, tavaly szereztem abszolutóriumot a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájában, jelenleg a doktori védés előtt állok. Vonatkozó kutatásomban a klasszikus századforduló prózairodalmával foglalkoztam, a maga műfaji, narrato-poétikai mintázataival, eszmetörténeti vonatkozásaival, olvasástörténeti, társadalomtörténeti kontextusaival, a regény korai alakulástörténetéhez a népszerűség jelensége felől közelítve.

Péntek magyar „alakváltozatai”

Az idegenségtapasztalat, az egzotikus kultúrákkal, népekkel kapcsolatos tudáskészlet korán behatolt a művészetek és az irodalom területére, egyrészt spektákulumként, a szórakoztatás egyik lehetséges, nóvumként ható eszközeként, másrészt az európai civilizáció anomáliáira adható kritika lehetőségeként (például a „nemes vadember” toposzán keresztül). Legyen szó afrikai, amerikai őslakosokról vagy csendes-óceáni szigetlakókról, az idegen kultúrát képviselő embert az alapvető antropológiai jelenségnek megfelelően mindenkor kíváncsiság övezte, az Európába „importált” idegenség elsősorban felszínes látványosságként, szórakoztató kuriózumként jelent meg az európai szemlélő tekintete előtt. Mindez a civilizált világ egyértelmű felsőbbrendűségét demonstrálta, egyszersmind kiszolgálta az egzotikum iránti szenzációéhséget, konstans érdeklődést. Magyarországon az egzotikumot érintő diskurzusban lényegbeli eltérések tapasztalhatók a nyugat-európaihoz képest, hiszen nálunk az idegenségtapasztalatot nem táplálhatta a gyarmatbirodalmakéhoz hasonlatos empirikus élményanyag, közvetlen impulzus. Magyarországon a globális kolonizációból való kimaradás okán az idegenség, az egzotikum csakis közvetve vált elérhetővé, nyelvi, kulturális, mediális transzfereken keresztül. Az egzotikus népcsoportokat, idegen kultúrákat tematizáló XVIII–XIX. századi közlemények (néhány tudományos igényű, leíró típusú feldolgozást leszámítva) egybehangzóan sztereotipikus, előítéletektől hemzsegő megközelítésben, kuriózumként tárgyalták. Mindazonáltal az idegen ember ideáltipikus, a társadalmi konvencióktól érintetlen, egzisztenciális szabadságot reprezentáló eszményképe (mint nem létező, hipotetikus gondolati modell) a kulturális hegemóniával kapcsolatos kételyek reprezentálásában, a társadalom indirekt bírálatában is funkcionális szerepbe került. A „nemes vadember”, a (rousseau-i) „természetes ember”, vagy a (voltaire-i) „vadember” mint a civilizáció destruktív hatásaitól mentes, erkölcsileg makulátlan figura, s mint ideális (csak elméleti síkon realizálódó) magatartáslehetőség egyaránt működhet a társadalombírálat eszközeként. Minuciózus elkülönítésük problematikus, e képzetek minduntalan egymásba montírozódnak, határaik elmosódnak. Előadásomban a karakter magyarországi manifesztációit, eltérő alakváltozatait mutatom be.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Finta Mária vagyok, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának harmadéves hallgatója. Fő kutatási területem a középkori angol irodalom, ezen belül az őrületábrázolás John Lydgate költészetében.

A bolond mint a társadalom kirekesztettje John Lydgate karneváli balladáiban

A középkori angol kultúrának fontos részét képezték a karneválok és bolondnapok, amelyek során afennálló társadalmi és/vagy egyházi hierarchia rituális keretek között felbomlott. A karneváli alkalmaknak visszatérő motívuma volt a különféle bolondságok allegorikus felsorakoztatása, szimbolikus pellengérre állítása. John Lydgate XV. századi költő számos karneváli verset írt, amelyekben a bolondság szatirikus leírását adta. Ezekhez a szövegekhez valószínűsíthetően képi megjelenítés, élőkép vagy illusztráció is tartozott, és elsősorban szóbeli előadásra szánták őket.

Három olyan Lydgate-verset kívánok elemezni, amelyeket korábban nem tekintettek előadásra szánt költeménynek: az Order of Fools, a Jak Hare, és a Horns Away című balladákat, amelyek vélhetőleg összetartoztak, hiszen feltűnő gyakorisággal másolták őket együtt. Ezekben a szövegekben a bolond figurája egyértelműen megidézi a karneváli bolondfelvonulásokat: a különféle bolondságok, illetve a bolond mint szereplő szatirikus kifigurázása és rituális kiutasítása a társadalomból nemcsak görbe tükröt tartott a hallgatóság elé, hanem egyúttal alkalmat adott arra is, hogy mind az előadó, mind a befogadó azonosuljon azokkal a társadalmi erőkkel, amelyek a hétköznapokban nemkívánatosnak, sőt, tiltottnak minősültek. Előadásomban azt vizsgálom, hogyan értelmezhetőek ezek a szövegek egymáshoz képest, illetve a középkori angol karneváli költészet kontextusában. Részletesen elemzem a normalitástól való eltérés megjelenési formáit a versek allegorikus figuráiban, szót ejtve nemcsak maguknak a szövegeknek a képi világáról, hanem összevetve őket más, korabeli képi és szöveges bolondábrázolásokkal.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Németh Kira Gabriella vagyok, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi alapképzésének harmadéves hallgatója. Kutatási tevékenységemet elsősorban analízissel, illetve forma- és műfajtörténettel kapcsolatos kérdésfelvetések jellemzik; foglalkoztam már többek között Buxtehude és J. S. Bach orgonaműveinek struktúrájával, a fiatal Cziffra György zongorajátékának korabeli megítélésével, szakdolgozatomat pedig a 19. századi hangszeres intermezzók típusaiból írom. Ezúttal, összhangban a nők zenében betöltött mindenkori szerepe iránti személyes érdeklődésemmel, előadásom alapjául bizonyos szociokulturális jelenségek vizsgálata szolgál majd, hiszen Anna Amalia hercegnő életútja – az akkoriban igencsak virágzó weimari közegben értelmezve – a késő 18. századi zeneszerzőnők háttérbe szorításának univerzálisabb okait is meg-megsejteti.

A weimari hercegnő, aki zenét is szerzett, avagy a női komponisták megítélésének kérdései a 18. század második felében

A nők zenei életben betöltött szerepének tárgyalása évszázadokon át épült a nemek közötti különbségtétel általánosan elfogadott jelenségére; emellett egyfelől az előadó- és alkotóművészi tevékenység megítélésének tudatos szétválasztására, másfelől a társadalmi pozíció, a családi háttér és az azokból eredő kötelességek kérdéskörére. Nem véletlen tehát, hogy míg egy zenészdinasztia leszármazottjának énekesi pályafutása voltaképpen elkerülhetetlennek bizonyult, addig egy arisztokrata úrhölgy semmiféleképpen sem választhatta hivatásának a komponálást. Noha Anna Amalia von Braunschweig-Wolfenbüttel (1739–1807) zeneszerzéssel is foglalkozott, neve elsősorban a weimari klasszicizmus virágzásának kiindulópontjaként – a Weimarer Musenhof összetartó erejeként –, illetve kulcsfontosságú mecénásként él a köztudatban, semmint műveinek kiemelkedő színvonala révén. Ezzel összefüggésben meglehetősen kevés darabja maradt fenn, pedig többek között Erwin und Elmire című Goethe-megzenésítése (összehasonlítva az ugyanezen szövegre készült kortárs szerzeményekkel) nem pusztán a korabeli zenei nyelv sematikus elemein alapuló reprodukciós képességről árulkodik, hanem intuitív alkotói fantáziáról is. Vajon hivatásként tekintett volna a zenére, ha erre lehetősége nyílt volna? A szász-weimar-eisenachi hercegnő élete számos más, a felvilágosodáskori kulturális közeg egészére vonatkozó kérdést vet fel: az elkészített és a megőrzött alkotások arányát, az asztalfiókba száműzött remekművek számát vagy éppen a férfiprivilégium okait és mértékét. Előadásom célja Anna Amalia helyzetének értelmezésén keresztül, az adott időszak más női komponistáinak bevonásával és a fellelhető korabeli dokumentumok, irodalmi szövegek segítségével rávilágítani azokra a körülményekre, amelyek a késő 18. században a zeneszerzőnőket kuriózummá – a különös és a „más” egyik fő reprezentációjává –, az alkotóművészetet pedig a női nem negatív diszkriminációjának egyik alapvető területévé tették.

A konferencia programja megtekinthető itt.

...

Aranymetszésponton a Balassa-kódex 61. éneke, a Katonaének

A költőfejedelem Balassi Bálint két meghatározó verskomponáló elvének, a hárompillérű és az aranymetszés szerinti szerkesztésnek közös vonása az architektonikus valamint a szimmetriát és az aszimmetriát ötvöző szerkesztés, mint arra Komlovszki Tibor felhívja a figyelmünk. Ez a két jegy az alapvonása ugyancsak a költő verseskötetének, a felszínen fragmentált, mélyszerkezetében szimmetrikus gyűjteménynek.

Az Eszményi kiadás 2.0 stabil ciklusszerkezetéből kifolyólag felmerül egyrészt a kérdés, hogy a ciklusszerkezet szintjén is érvényesül-e az aranymetszés, másrészt a Balassa-kódex 128–129. lapjára irányuló kérdés megfordítható lesz: a kódex fizikai természetéből, a levélállományából, a két vízjel váltakozó rendjéből következtethetünk-e a kódex Balassi-részének sértetlenségére? Az olyan ígéretes és a kódex filológiájábanmeghatározó számok mint a 66 és a 75 nem aranymetszésponton helyezkednek el. Ha azonban előfeltevések nélkül felteszem a(zt a kincskereső) kérdést, hogy hol az x, az ismeretlen aranymetszéspont a szó legszorosabb értelmében egy x-hez jutunk, a Katonaénekhez, Balassi Bálint legmatematikaibb komponáltságú énekéhez, melynek mező szavaival – számtani pontossággal – egy x-et, szép szavaival együttvéve pedig Krisztusmonogramot olvashatunk ki Julow Viktor elemzése révén. Amennyiben a Katonaének kódexbeli sorszámát, a 61-et behelyettesítjük az aranymetszés képletébe, tizedesjegy pontossággal kapjuk eredményül az irracionális fí, az aurea sectio értékét.

Ekképp a reneszánsz művészetben közkedvelt matematika mint bizonyító módszer sokrétűen lesz a verseskötet ciklusszerkezetét meghatározó költői eljárás, hiszen a poétikai katedrális szinteződő felépítését, az egyes szintek stabilitását is azonos matematikai eredmények egymásrautaltsága hozta létre.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Kintli Dóra vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen történelem szakon végeztem, idén szeptembertől pedig a Szegedi Tudományegyetem neolatin doktori programján tanulok. Többnyire kora újkori témákkal foglalkozok, a tavalyi év során viszont a késő antikvitás került a középpontba. Venantius Fortunatus néhány versét kezdtem vizsgálni, amelyek történeti kontextusuk miatt különlegesen izgalmasak számomra.

Venantius Fortunatus vigasztalása Galsuintha halálára. Nászének hangjai egy consolatióban

Előadásomban a magyar kutatásban elhanyagolt Venantius Fortunatusnak (~535–609), a 6. századi Itáliából származó, majd Galliában élő költőnek Galsuintha halálára írt consolatioját vizsgálom (carm. 6.5). Galsuintha a vizigót király lánya volt, akit Chilperich meroving király kért feleségül, ám a házasságkötés után Galsuintha sorsa tragikusan alakult. Tours-i Gergely történetírói beszámolója szerint Chilperich nem szakította meg kapcsolatát előző feleségével, Galsuintha pedig ebben a megalázó helyzetben inkább haza kívánt térni. Ez viszont Chilperich számára lett volna kellemetlen, ezért Galsuintha megöletése mellett döntött.

Fortunatusnak a vers megírásánál komplex feladatot kellett teljesítenie. Egyfelől egy különösen tragikus halálesetnél kellett vigasztalást nyújtania az elhunyt édesanyjának és húgának (aki Chilperich bátyjának a felesége volt), hiszen Galsuintha erőszakos módon, fiatalon, családjától, otthonától távol halt meg; emellett szimpátiájáról kellett biztosítania a gyászolókat. Másfelől feltehetően a béke érdekében is kellett szólnia, amelyet sosem volt egyszerű megőrizni a Meroving családon belül.

Fortunatus vigaszadó koncepciója, hogy egy fiktív narráció keretében meséli el újra Galsuintha megkérésének és házasságának történetét, melyben a halálesetet végig előre sejtettként ábrázolja. Egy helyen azonban az epithalamiumok tradicionális szavait emeli be versébe, amely első pillantásra mindenképpen oda nem illőnek tűnhet. Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogy miért mégsem idegen a tragikus eseményről megemlékező, a gyászolók fájdalmától visszhangzó verstől a nászénekek világa.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Hajdu Ildikó vagyok, idén leszek elsőéves az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén, középkori és kora újkori irodalom specializáción. A kora újkori magyar nyelvű zsoltárfordítások és zsoltáros jellegű szövegek poétikájával, a zsoltárparafrázisok és forrásszövegeik kapcsolatával, a parafrázisok a kiindulási textusoktól való eltéréseivel, ezáltal a potenciálisan invenciózus technikák értelmezési lehetőségeivel foglalkozom.

Előadásomban a 16. század második feléből származó, a kialakuló-megszilárduló protestáns vallásgyakorlathoz kötődő, paratextuálisan – tehát címük, feliratuk által – zsoltár(fordítás)ként megjelölt szövegeket vizsgálok, abból a szempontból, hogy miként nyilvánul meg bennük a krisztológiai allegorézis, azaz az ó- és újszövetségi tartalmak összekapcsolása, a preegzisztens Krisztus belelátása-beleértése a zsoltártextusba.

Ebben az időszakban egyre nagyobb számban születettek protestáns zsoltárfordítások, amelyek azonban még sok esetben nem az ószövetségi héber szöveget, hanem latin nyelvű forrásokat, köztük a leginkább hozzáférhető Vulgátát használták föl, illetve – hasonlatosan a középkori keresztény irodalomhoz, mintegy folytatva ennek hagyományait – a krisztológiai vonatkozások hangsúlyozása, az allegorizáló tendenciák jelentkezése fi. Mindez nem mond ellent a katolikus zsoltárhermeneutikának, amely az Ó- és Újszövetség folytonosságának eszméjében éppen Krisztus alakja köré szerveződött, azonban némiképp paradoxnak tűnhet föl a protestáns Sola Scriptura- eszmény szempontjából.

Előadásomban Bornemisza Péter Énekek három rendbe című nagyhatású énekeskönyvében található példákon vizsgálom azokat a szövegeket, amelyek beilleszthetők ebbe a krisztológiai, allegorizáló kontextusba – a forrásszövegtől való eltéréseiknek, poétikai, retorikai technikáiknak, a szövegek építkezésének, az allegorizálásból eredeztethető szcenírozási megoldásoknak a feltárására teszek kísérletet.

Ezen túl azt vizsgálom, hogy ennek a jelenségnek milyen háttér tulajdonítható, miként illeszthető a kortárs európai, különös tekintettel a német nyelvterületen kialakuló konfesszionalizáció diskurzusába a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordítások allegorizáló hajlama.

A krisztológiai allegorézis problematikája a 16. század második felének magyar nyelvű protestáns zsoltárirodalmában

A 16. század második felében egyre nagyobb számban születettek protestáns zsoltárfordítások, amelyek azonban még sok esetben nem az ószövetségi héber szöveget, hanem latin nyelvű forrásokat, köztük a leginkább hozzáférhető Vulgáta textusát használták föl.

Ebben az időszakban a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordításokat általánosan jellemezte – a középkori keresztény irodalomhoz hasonlatosan, ennek hagyományait mintegy folytatva – a krisztológiai vonatkozások kihangsúlyozása, az allegorizáló tendenciák jelentkezése, az ószövetségi szövegekbe a preegzisztens Krisztus beleolvasása. Mindez nem mond ellent a katolikus hagyomány zsoltárhermeneutikájának, amely az Ó- és Újszövetség folytonosságának eszméjében éppen Krisztus alakja köré szerveződött, azonban némiképp paradoxnak tűnhet föl a protestáns Sola Scriptura-eszmény szempontjából.

Előadásomban Bornemisza Péter Énekek három rendbe című nagyhatású énekeskönyvében található példákon vizsgálom, Császár Ernő tanulmánya nyomán azokat a szövegeket (pl. Szegedi Gergely, Zeleméri László zsoltárátiratait), amelyek beilleszthetők ebbe a krisztológiai, allegorizáló kontextusba – ezeknek a zsoltárparafrázisok a forrásszövegtől való eltéréseknek, poétikai, retorikai technikáknak, a szöveg építkezésének, az allegorizálásból eredeztethető szcenírozási megoldásoknak a feltárására teszek kísérletet.

Ezen túl azt vizsgálom, hogy ennek a jelenségnek milyen háttér tulajdonítható, miként illeszthető a kortárs európai, különös tekintettel a német nyelvterületen kibontakozó konfesszionalizáció diskurzusába a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordítások allegorizáló hajlama.

A konferencia programja megtekinthető itt.