Idén ősztől a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskola doktorjelölt hallgatója, valamit gimnáziumi tanár vagyok. Kutatási területem a magyar felvilágosodás irodalma, különös tekintettel a női alkotók szereplehetőségeire, szövegeik kulturális beágyazottságára, valamint az (ön)reprezentációra. Készülő disszertációmban többek között Molnár Borbála (1760–1825) és Újfalvy Krisztina (1761–1818) közös kötetével (Barátsági vetélkedés..., Kolozsvár, 1804.), Fábián Julianna (1766–1810) és Gvadányi József (1725–1801) munkájával (Verses levelezés..., Pozsony, 1798), valamint Vályi Klára (1750–1820) alakjával foglalkozom. Érdekel, hogyan függ(ött) össze a kanonizáció folyamata azzal, hogy a szerző az elitirodalom vagy a közköltészet képviselője.
Episztolák a társalgás, a közösségteremtés és az erkölcsnemesítés jegyében. Csizi István és Molnár Borbála verses levelezése
A 18–19. század fordulóján formálódó, át- és kialakulásban lévő magyar irodalmi intézményrendszer platformján nem kizárólag a ma a kánonban stabil pozícióval rendelkezők [például Bessenyei György (1746–1811), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) vagy a prózájával kiemelkedő Kármán József (1769–1796)] keresték megszólalási formáikat, publikálási lehetőségeiket. Ott vannak az Arany János Irányok című tanulmányában mesterkedőknek nevezett alkotók, akik nem koruk zsenijei, azaz nem határozták meg a költészet tendenciáit, ugyanakkor hatásuk, tevékenységük mégsem elhanyagolható vagy hiábavaló.
Előadásomban azt szeretném kiemelni, hogy bár a két csoportot mind gondolkodásban és olvasottságban, mind az episztoláik szó- és formakincsében a különbségek jellemzik inkább, a (lokális) elszigeteltség következtében a beszélgetőpartnerek, társak hiánya és ebből adódó keresése összekötő kapocs közöttük.
Az foglalkoztat, hogy a két kismester, Csizi István (1728–1805) és Molnár Borbála (1760–1825) 1797-ben, Pozsonyban megjelent kötetének (Csizi István főstrázsamesternek nemes Molnár Borbálával az erkölts pallérozását, és a' szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései...) milyen közösségteremtő funkciói vannak; hogy miként valósult meg az episztolák közvetítette társalgás és ez hogyan függ össze a címben megjelölt erkölcsnemesítéssel. Vajon valóban „a művészet legkisebb öntudata nélkül” szólaltak meg? (Arany János, Irányok, 1861.) Emellett érdeklődéssel fordulok témáik, nyelvi eszközkészletük, valamit a szerzői (ön)reprezentáció felé is.
A konferencia programja megtekinthető itt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.