Fiatalok Konferenciája

Dávid Gergő vagyok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának harmadéves hallgatója. Tanulmányaimat az Angol Irodalom és Kultúra a Középkorban és a Kora Újkorban programon végzem. Fő érdeklődési köröm tárgya a kora újkori dráma, kiváltképp Christopher Marlowe és William Shakespeare művei. Készülő disszertációmban a két szerző művei közötti kapcsolódási pontok eddig nem kutatott aspektusait vizsgálom.

Marlowe és Shakespeare: A Nagy Tamerlán és Titus Andronicus

William Shakespeare olyannyira beárnyékolja kortársai alakját, hogy már-már egyeduralkodónak tűnik az Erzsébet-kori angol dráma színpadán. Azonban nem feledkezhetünk meg Christopher Marlowe-ról sem, akit gyakran tekintenek Shakespeare előfutárának. Ez a meglátás azonban téves, mivel Marlowe ugyanabban az évben született mint Shakespeare – igaz, két hónappal korábban. Abból a szempontból azonban mégis Shakespeare elődjének tekinthető, hogy első drámai sikereit korábban érte el. A Marlowe hírnevét megalapozó darab, A Nagy Tamerlán, 1587-ben született és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogy erre maga Marlowe is reflektál a Prológusban: „Mivel Tamerlánt jó szívvel fogadták, Amikor eljátszottuk színpadunkon, Második részt is írt hozzá a költő” (Jánosházy György fordítása). A Második Rész Prológusán túl a sikert az is bizonyítja, hogy imitációk és utalások sorát inspirálta a darab. Marlowe hatását az angol drámára nem lehet túlbecsülni.

Shakespeare minden bizonnyal korán felfigyelt Marlowe sikereire, és kétségtelen, hogy drámaírói karrierjén a marlowe-i hatás mindvégig érezhető. A Bárd első tragédiája, Titus Andronicus, is óriási sikert ért el a színpadon. A darab sikerét példázza, hogy Ben Jonson még két évtized múlva is az egyik legnépszerűbb darabként emlegeti. Az előadásom a darabok közti hasonlóságokra összpontosít. A nyilvánvaló tematikai közös pontok (birodalomépítés, kegyetlenség, hódítás, intrika, egzotikus kívülálló, stb.) érintőleges figyelembevétele mellett a nyelv és a valóság közötti viszonyra, valamint a rituálék szerepére fogok szorítkozni.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Finta Mária Anna vagyok, az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány középkori és kora újkori irodalom szakirányos mesterszakos hallgatója. Fő kutatási területem a középkori angol prózairodalom, különös tekintettel az angol lovagregényekre.

Áthallások: a Consolatio Philosophiae fordítási hibái az angol irodalomban

Boëthius hatodik századi, fogságban írt fő műve, A filozófia vigasztalása (Consolatio philosophiae) a kora középkortól kezdődően évszázadokon át töretlen népszerűségnek örvendett, egészen a korszak végéig. A röviden csak Consolatióként ismert műnek több mint 470 másolata, fordítása és utánzata maradt az utókorra szerte Európában.

Nem volt ez másképpen angol nyelvterületen sem: A filozófia vigasztalása első, óangol fordítását a híres Nagy Alfréd király készítette el már a kilencedik században, majd bő öt évszázaddal később, az 1300-as évek derekán az angol költészet atyjaként számontartott Geoffrey Chaucer készítette el az új fordítást.

Boëthius Chaucerre gyakorolt hatása az angol költő minden nagyobb művén érződik. A kutatók leginkább a Troilus and Criseyde című verses lovagregénnyel szokták párhuzamba állítani a Consolatiót, de a Canterbury Tales szövegében is sokszor visszaköszön a boëthiusi filozófia, gyakran nem csak intertextuális utalások, hanem konkrét idézetek formájában is. Érdekes kérdés azonban az is, hogy a chauceri fordítás milyen szövegromlásokat tartalmaz: mi az, amit Chaucer félreérthetett, félrefordíthatott. Előadásomban ezeket a hibákat vizsgálom, illetve arra keresem a választ, hogy áthagyományozódhatott-e Chaucer nyomán bármilyen hiba a Consolatióból az angol irodalmi hagyományba.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Molnár Annamária vagyok, az MTA-SZTE Antikvitás és reneszánsz: források és recepció Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa és az SZTE Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének óraadója. Kutatásaim és egyben készülő disszertációm központi témája Giovanni Boccaccio De mulieribus claris c. műve, amelynek foglalkoztam már narrációs technikáival, valamint antik irodalmi forrásaival is. Megkísérlem a teljes boccacciói életmű tükrében is vizsgálni és értékelni a művet, főként a Dekameronra, és az utóbbi időben a Genealogia deorum gentilium istennőire helyezve a hangsúlyt.

„Franciscus Petrarca, preceptor noster” – Boccaccio útja a De muleribus clarisig

Boccaccio 1350-es találkozása Petrarcával jelentős fordulópont a certaldói szerző irodalmi munkássága szempontjából. Ennek hatására kezd el ugyanis Boccaccio, a népnyelvi alkotást háttérbe szorítva, érdeklődni a latin nyelv és az antik irodalom iránt, és születnek meg olyan jelentős prózai művei, mint a Genealogia deorum gentilium, a De casibus virorum illustrium, és a De mulieribus claris. Vajon hagytak kimutatható nyomokat Petrarca munkái ezekben a boccacciói művekben? Amennyiben igen, ezek konkrét, átemelt elemek, vagy csupán az ihletadó Petrarca dicséretét szolgálják? Mindenben követi Boccaccio a mesterét, vagy találunk példát arra is, hogy vitába száll vele, esetleg ellent is mond neki?

Előadásomban a fő hangsúlyt a De mulieribus clarisra helyezve, ám a fent említett műveket sem szem elől tévesztve, arra keresem a választ, hogy Petrarca munkássága hogyan befolyásolja Boccaccio irodalmi választásait: a művek megírása során mikor dönt úgy, hogy beemel valamilyen információt a művébe, mikor részesíti előnyben kortársa leírását egy-egy antik irodalmi forrással szemben, avagy következik be ennek ellenkezője? Kitérek továbbá arra, milyen kapcsolat van a Familiares XXI 8 és a De mulieribusban helyet kapó hölgyek között, és ez milyen nyomokat hagyott az egyes boccacciói életrajzokban.

A hasonlóságok és kapcsolódási pontok megkeresése a művek között többek között azért is kiemelkedően fontos, mert kimutathatóvá és elkülöníthetővé teszi a csak Boccaccióra vagy csak Petrarcára jellemző elemeket, hangsúlyozza a szerzők eredetiségét, ezzel is biztosítva helyüket az olasz irodalom „koronái” között.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Papp Sára Írisznek hívnak, s jelenleg egy kettős PhD képzésben veszek részt: egyszerre tanulok a Debreceni Egyetemen, s a Bécsi Egyetemen. A kutatásaim elsősorban a 18. századi katolikus nyomatok retorikai, szemiológiai, és művelődéstörténeti kérdéseire irányulnak. A másik főbb érdeklődési területemet a németalföldi vizuális kultúra jelenti.

A láttatás szerepe a 18. századi kegyességi metszetolvasásban

Az előadásomban egy ismeretlen eredetű, 18. századi katolikus metszetgyűjtemény befogadási lehetőségeit vizsgálom (Santa Maria Imagines 182., 1762–1798 k., Debreceni Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár): arra vagyok kíváncsi, hogyan hathattak a vallásos lenyomatok a kortárs főnemesi és egyházi nézőkre.

Ehhez megpróbálok számot vetni a hagyományozódás korabeli lehetőségeivel: egyrészt azt feltételezem, hogy a sematikus képek képzetformáló szerepei a dúcok nyelvszerű ábrázolási képességével válnak megmagyarázhatóvá. A nagy számban sokszorosított Isten alakzatok egy sajátos ábrázolási módot képeztek maguk köré. A felületek repetitív ismétlése, egymásba alakíthatósága vagy szétválasztása ezért magába foglalhatta a világról való ismeretek anagogikus szintjét is, azaz képesek voltak jelenlétté formálni az anyagot.

Másrészt a vallásos érzeteket megpróbálom kapcsolatba hozni Franz Neumayr kortárs dél-német jezsuita nyelvi élénkségről szóló feltevéseivel. Az atya Münchenben hittérítő-és intézményszervező munkát végzett, így napi szinten találkoznia kellett idegen eredetű, de enargikus hatást kiváltó tárgyakkal. Az sem tekinthető véletlennek talán, hogy az oktatási segédletnek szánt tankönyvében (Idea Rhetoricae. Sive Methodica Institutio De Praeceptis, Praxi, Et Usu Artis Quotidiano, Civili, Ac Ecclesiastico, Augsburg, 1775) egy egész fejezetet szentel a liturgikus teret beborító lenyomatoknak.

Az előadásomban összefoglalom a neumayr-i képtan főbb téziseit, s kimutatom, hogy a Magyarországra keveredett kisgrafikai gyűjtemény a kegyes totus mondust elevenítette meg a korabeli szemlélő számára.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Pintér Kitti vagyok, az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudomány mesterképzésén tanulok. Kutatásaimban elsősorban 18-19. századi neolatin irodalommal foglalkozom.

Elfeledett multiverzum – Halápy fabuláinak viszonyrendszere

Előadásomban a piarista szerzetes, Halápy Konstantin életművének egy szegmenségről beszélnék. A 18. századi neolatin szerző nagy volumenű fabulagyűjteménye (nevezetesen Apologorum moralium libri) számos izgalmas kérdést vet föl.

Halápy szövegeit a későbbi szakirodalom – többek között Ember Nándor is – szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, a költő kiszorul a fabulaírók névsorából, kortársait viszont, akiket elsősorban a műfaj fordítóiként jegyzünk, gondosan enumerálja – természetesen a nemzeti irodalmak előtérbe kerülésétől kérhetjük számon Halápy hiátusát az efféle összegzésekből. De vajon jogosan? Vagy egészen egyszerűen eltekinthetünk a Halápy-féle tanmeséktől, amikor a fabulairodalom vizsgálatába kezdünk? Halápy kortársai az iskola falán örökítették meg e sorokat, amelyek a szerző tehetségét méltatják: „Hic Halapy, quondam studuit componere versus, cui similis nullus, par quoque nullus erat.”[1] Ezzel szemben képességeit még saját monográfiaírója is vitatja, Friedreich szerint „Halápy nem volt valódi költő”,[2] bár különböző műfajokat, a versszerkesztést és a formát magas szinten elsajátította, új hangot nem sikerült megszólaltatnia, és ugyan beleírta magát a latin költészeti hagyományba, átírnia nem sikerült azt. Halápy kétségkívül imitál: Ovidiustól kezdve Avianuson át egészen a 16. századi Andrea Alciatóig keres forrásokat, amelyeket aztán átültet a keresztény morál nyelvére – ugyanakkor apró és jelentékeny változtatásokat eszközöl, melyek kirajzolják a szenvedélyelméletek mintázatát.

Előadásomban a Halápy-fabulák kapcsolatát szeretném vizsgálni a forrásszövegekkel, és a kimutatott módosításokon keresztül kívánok rámutatni arra, hogy ebben a korszakokon is átívelő viszonyrendszerben miképpen világlik ki egy méltatlanul elfeledett és kevéssé foglalkoztatott szerző költői tehetsége.

[1]„Itt tanulta Halápy a versek szerkesztését, akihez nem volt senki hasonló, párja nem volt egy sem.”

[2] Friedreich Endre, Halápy Konstantin emlékezete, Temesvár, Csanádegyházmegyei Ny., 1903.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Szegeden, Egerben, Pécsett – de Lisszabonban és Ravennában is voltam egyetemista. A PhD képzést az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának Régi magyar irodalom alprogramjában végeztem. Jelenleg ugyanitt doktorjelölt vagyok. Kutatási témám kultusztörténeti: a kora újkori vallásos irodalomban megjelenő két szent, Árpád-házi és Portugáliai Szent Erzsébet alakját vizsgálom.

Portugáliai Szent Erzsébet (1269/70–1336) megjelenése a kora újkori Magyarországon

A 2017-ben Pécsett megrendezett Fiatalok Konferenciáján tartott előadásom Árpád-Házi Szent Erzsébet és Portugáliai Szent Erzsébet portugál legendairodalomban megjelenő ikonográfiáját elemezte a 16–17. században. Ennek mintegy folytatásaképpen jelen előadásomban a két szent életrajzát és ikonográfiáját a 17–18. századi magyar egyházi irodalom kontextusában veszem górcső alá.

Dolgozatom középpontjában az 1625-ben szentté avatott Portugáliai Szent Erzsébet 17. századi magyarországi recepciója áll. A szent életű asszony magyar származása már a középkorban ismert volt, ezért jelen kutatásom arra fókuszál, hogy mikor és hogyan jelent meg a portugál királyné alakja a magyarországi egyházi irodalomban a szentté avatását követő időszakban.

Előadásomban azt vizsgálom, hogy a humanizmus szövegkritikai hagyománya mentén létrejött, a szentek életére vonatkozóan tudományos igényeket is támasztó gyűjteményes munkák, illetve prédikációk a 17. században milyen csodákat és motívumokat emelnek ki a portugál szent életrajzából, azaz mi az, ami fennmarad a középkori hagyományból és a 17. századi kortárs egyházi irodalom számára is hasznosítható marad. Magyarországon főleg a jezsuitákhoz köthetők az első ilyen jellegű összefoglaló munkák, melyek közül a következő kötetekben található életrajzok kerülnek közelebbi vizsgálatra:

Illyés András (1637 – 1712), A keresztyenyi életnek példája avagy tüköre az az: a szentek élete [...] V. A’ szent szüzekről, és özvegyekről, Nagyszombat, 1707.

Hevenesi Gábor (1656 – 1715), Ungariae Sanctitiatis Indicia, Nagyszombat, 1737.

Prileszky János (1709 – 1790), Acta Sanctorum Hungariae ex Jo. Bollandi S. J. & ejus Continuatorum Operibus excerpta, et prolegominis ac notis illustrata. Semestre I–II., Tyrnaviae, 1743–44.

Portugáliai Szent Erzsébet prédikációs és hagiografikus szöveggyűjteményeken keresztül bekerül a magyar szentek sorába, abban az időben, amikor egyre több magyar szentet kutattak fel, a vallásos áhítat elmélyítése mellett egyfajta politikai célzattal is.

A portugál szent felmenői között találjuk Árpád-házi Szent Erzsébetet is. Ehhez kapcsolódóan a dolgozat továbbá arra is keresi a választ, hogy ezek a prédikációk és szentek élete kiadások milyen forrásszöveg(ek)re hivatkoznak, és hogyan hozzák összefüggésbe a két középkori szent alakját a 17–18. században. különös tekintettel az ikonikus rózsacsoda megjelenésére.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Berta András vagyok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem első éves, művelődéstörténet mesterszakos hallgatója. Alapszakos tanulmányaim során kerültem igazán közel az általam vizsgált korszak, a XVI. század kutatásához, amely kor szeretetét korábbi olvasmányaim, elsősorban Gárdonyi Géza Egri csillagok című műve motiválta. A gyermeki kíváncsiság alapszakos éveim során komolyabb tudományos érdeklődést vont maga után, amely következtében a Magyar Nemzeti Levéltárban, illetve a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban folytattam kutatásaimat. A jelenleg még gyerekcipőben járó tudományos munkásságom egyik fő iránya, illetve motivációja nem más, mint a nemzeti romantika ferde tükre által a heroikus magasságokba emelt Dobó István, és az ő családjának, kapcsolatainak, tetteinek felülvizsgálata lenne.

A Dobó-család kapcsolati rendszerének főbb motívumai a XVI. század második felében

A XVI. század magyar történelme tele van határvitákkal, birtokperekkel, árulásokkal, nagyhatalmi érdekek okozta újabb és újabb háborúkkal. A mohácsi csatát követő évtizedek alapvetően megváltoztatták a külpolitikában a Magyar Királyság helyzetét, ám az ország belpolitikájában történő változások is sorsdöntő jelentőséggel bírtak. A két király közötti pártváltások sora, a folyamatos oszmán nyomás és az általánossá váló létbizonytalanság kreativitásra, alkalmazkodásra késztette a kor emberét. A XVI. század második felének kiemelkedő alakját, Dobó Istvánt az emberek nagy része az Egri Csillagokból ismeri. Személye elé a XIX. század nemzeti romantikája ferde tükröt tartott, hiszen az 1552-es híres ostromot követő idők szinte a feledés homályába vesztek. Dobó pályafutása azonban nem merült ki a török ostrom visszaverésében, hiszen a sikeres védelem után karrierje – és általa a család tekintélye – egyre magasabbra ívelt. A XVI. század viharos mindennapjai a Dobók számára is legfőbb prioritásként a vagyon és a birtok biztosítását rendelték. A védelem, és a személyi és vagyoni biztonság megtartása érdekében alkalmazkodni kellett a folyamatosan alakuló politikához, kompromisszumokat kellett hozni. Előadásomban a Dobó István fémjelezte XVI. századi főúri család kapcsolati hálóját vizsgálnám. Levéltári kutatásaim során a Dobók családi, udvari és oszmán kapcsolataira találtam írott bizonyítékot, amelyek feldolgozásával – a teljesség igénye nélkül – képet alkothatunk a kora újkori magyar főurak, elsősorban a Dobók politikai útkereséséről.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának negyedéves hallgatója vagyok angol-történelem osztatlan tanári szakon. Emellett tagja vagyok az Eötvös József Collegium Történész és Angol-Amerikai műhelyeinek is, melyek nagymértékben támogatják szakmai munkámat. Kutatási területem a 14–16. századi angol kultúr- és mentalitástörténet. Ezen belül pedig a királyi bevonulások szimbolikájával foglalkozom.

„A young King Solomon” – A gyermekkirály mint ideál a 16. századi angol királyi bevonulásokon

A gyermekkirályok megítélése, akárcsak a gyermekkoré folyamatosan változott az évszázadok folyamán. Előadásomban angol királyi bevonulások szimbolikáján keresztül vizsgálom, hogyan alakult ideállá a tizenhatodik századra a gyermekek uralkodása, és ez miben különbözik az ezt megelőző korok felfogásától. A központban VI. Edward 1547-es koronázási bevonulása áll, melynek menetéről egy John Leland gyűjteményében fennmaradt leírás ad részletes tájékoztatást.

Előadásom forrásbázisát elsősorban korabeli leíró írásos források alkotják, melyek az egyes bevonulások részleteit írják le. A királyi bevonulások és ezen belül az angolokra kifejezetten jellemző pageantry jelensége széleskörben kutatott, ám elsősorban átfogó monográfiák születtek róla, melyek helyet hagynak az enyémhez hasonló témaspecifikus kutatásoknak. Ezért is tartom témaválasztásomat relevánsnak.

VI. Edwardot a szintén fiatalon trónra lépő bibliai bölcs Salamonhoz hasonlítja a bevonulás szövege, és többször utal ifjúságának erényeire. Az ezt megelőző két évszázadban nem fordítottak ekkora hangsúlyt az uralkodó korára. A tizennegyedik században talán csak a bevonulás metódusának kezdetlegessége miatt nem térnek ki az uralkodó gyermeki mivoltára. Ezzel szemben a tizenötödik században már elismerik, hogy a király gyermek, de a szimbolika egy általános királyi ideálra összpontosít. A tizenhatodik századra a hangsúly megváltozik, és a bevonulás forgatókönyvének szerzője az uralkodó fiatalságát és annak előnyeit helyezi a központba. Így emeli ideállá a gyermekek uralmát.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Csizmazia Luca vagyok, ötödéves, osztatlan történelem-latin tanár szakos hallgató a Szegedi Tudományegyetemen. Azokat a témákat kedvelem leginkább, amelyekben a történelem és a latin valamilyen formában összekapcsolódik. Ezek közé tartoznak az újkori latin szövegek is, melyek sokszor történeti források is egyben. Előadásom alapját is egy ilyen szöveg, pontosabban egy követjelentés adja, mely egy diplomata konstantinápolyi tárgyalásain, illetve a hozzá eljutott információkon keresztül enged bepillantást az 1540–1541-es évek történetébe.

Łaski Jeromos 1540–41-es konstantinápolyi követsége

Előadásom célja Łaski Jeromos 1540-41-es konstantinápolyi követségének bemutatása a kor történeti és diplomáciai viszonyainak, valamint Łaski mint diplomata életútjának fényében.

Az 1540-41-es követséget Łaski Jeromos diplomáciai pályafutásának részeként és az (európai) történelmi események, folyamatok eredményeként vizsgáltam, ehhez tanulmányoztam Łaski korábbi konstantinápolyi követi megbízásainak körülményeit, tartalmát, kimenetelét, illetve ezek történeti kontextusát, Szapolyai János, I. Ferdinánd és I. Szulejmán szultán kül- és belpolitikáját, a Magyar Királyság Mohács utáni lehetőségeit. Ezenkívül a XVI. századi diplomácia jellegének, működésének is utánanéztem, hogy minél komplexebb megközelítésben mutathassam be a lengyel származású diplomata tevékenységét, az uralkodók közti diplomáciai kapcsolatokat. Előadásomban a történeti előzmények és viszonyok, valamint Łaski előző megbízatásainak rövid bemutatása után térek ki Łaski 1540-41-es követségéről készített jelentésére, amelyet olyan főbb elemzési szempontok szerint ismertetek, mint például a jelentés elkészülésének körülményei, a török pasákkal folytatott tárgyalások témája vagy témái, ezek eredményei, a tárgyaló felek diplomáciai manőverei, céljai és az események okai.

A követjelentés – amely előadásom alapjául szolgál – különleges voltát az adja, hogy egyrészt mikrotörténeti jegyeket is magában foglal a követ nehéz helyzetének, hétköznapjainak, a szerzett információk értékelésének, pasákkal való kommunikációjának bemutatása révén, másrészt Łaski szemszögéből tárja fel a Ferdinánd és Szulejmán közti tárgyalásokat, erőviszonyokat, illetve azokat az eseményeket, amelyek nem sokkal Buda 1541-es elfoglalása előtt történtek.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Gyönki Viktória a Károli Gáspár Református Egyetemen szerzett történész diplomát, majd elvégezte a Viking and Medieval Nordic Studies MA programot Izlandon és Norvégiában. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje.

Egy norvég Alfréd király udvarában – Ohthere utazása

A wessexi Nagy Alfréd király udvarában fordult meg a 9. században Ohthere, egy norvég kereskedő. Elbeszélése az eredetileg latin nyelvű Historiarum Adversum Paganos Libri VII fordításában, az óangol nyelvű Orosiusban maradt fenn. A forrás szerzősége és keletkezése ideje kérdéses, ám számos olyan szempont akad benne, amelyet elődásomban tárgyalni szeretnék. A mű részletesen bemutatja észak-Norvégia topográfiáját, és Ohthere utazásának állomásait – ezen keresztül pedig a norvég kereskedő tudását a más skandináv országokról. Szomszédos népcsoportok, azok szokásai és nyelvük is részét képezik Ohthere beszámolójának. Számos hipotézist született a norvég kereskedő által megnevezett helynevek beazonosítását illetően, amelyek alapján rekonstruálni lehetne kereskedelmi útvonalát. Arról is képet kaphatunk, hogy hogyan is élt egy tehetős skandináv a 9. században, mivel és hogyan kereskedett.

Előadásom zárásaként pedig szeretném bemutatni készülő fordításomat Ohthere elbeszéléséből, felvázolva a projekt kihívásait, nehézségeit, és bemutatni pár részletet az eddig elkészült munkából. Célom, hogy magyar nyelvű bevezetővel, magyarázatokkal ellátott munkát készítsek.

A konferencia programja megtekinthető itt.