Túri Tamás jelenleg a szegedi Régi Magyar Irodalmi Tanszék másodéves doktorandusza, specialitásai a prédikációk és az apokalipszis-kommentárok. Előadásának címe: Unitárius prédikációalkotás a 17. század végén: Egy kéziratos prédikációs kötet szóbeliség és publicitás között.
Előadásomban a Kolozsvári Akadémiai Könyvtárban található MsU. 1011-es jelzettel ellátott Theca Sacra Concionum… 1696-1698 című prédikációs kötetet vizsgálom, mely a kolozsvári unitárius iskola diákjainak Dimién Pál rektor szentírásmagyarázatai alapján összeállított munkáit tartalmazza.
A címlappal ellátott gyűjtemény elején egy latin bejegyzés mecénások megnevezésével tanúskodik arról, hogy a kötetet nyilvánosság elé szánták. A nyomtatási szándék erősen kérdéses, de a gyülekezet előtt elhangzott, majd azután sorjában lejegyzett munkák mindenképpen reprezentatív értékkel bírnak. A református és katolikus prédikációkutatással szemben az unitárius szövegalkotási módszerekről igen keveset tudunk. A kötet ilyen szempontú vizsgálata gazdagíthatja az eddigi képet, hiszen a diákok által írt szövegek egy elterjedt, iskolában oktatott szövegalkotási eljárásról kell, hogy tanúskodjanak.
További vizsgálati szempont a prédikációk dogmatikai elemzése, hiszen a felekezetek konfesszionalizációjában nyomtatott irataik, úgymint a káték, énekeskönyvek, prédikációs kötetetek nagy szerepet játszanak. Habár gyűjteményünk nyomtatása minden bizonnyal nem valósult meg, mégis ez lenne az első, még ha csak iskolai oktatásban is, de nyilvánosságnak szánt prédikációs kötet az 1569-ben kinyomtatott Dávid Ferenc prédikációs könyve óta (RMNy 269). Mivel a prédikációk Dimién Pál bibliamagyarázatán alapulnak, indokoltnak látszik a hollandiában járt peregrinusok által közvetített remonstráns elemek megjelenésének vizsgálata is.
Napjaink legfrissebb politikatörténeti kutatásai számára két modell kínálkozik: a brit eszmetörténeti és a német fogalomtörténeti alapú elemzés lehetősége. Bene Sándor a hazai politikatörténeti kutatás módszereire és irányvonalára tett javaslatában e két iskola módszereinek fúzióját javasolja. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon keletkezett, politikai tartalmat hordozó szövegek vizsgálata során egyszerre érdemes az általuk alkalmazott fogalmakat szótárszerűen számba venni és a maguk kontextusában elemezni használatuk történetének megvilágításában (Koselleck), illetve azon diskurzustípusokat - amelyen a politikai textusok létrejöttek - körvonalazni, továbbá e diskurzustípusok interakcióit és módosulásait értelmezni (Skinner).
Az irodalom és a folklór, népköltészet fogalmai között a közvélemény éles határvonalat feltételez, még meghatározásuk is gyakran egymás ellentéteként történik. A népköltészet és az irodalom között azonban számos összefüggés érzékelhető, alapvető kapcsolatukat a közköltészet termékei biztosítják, melyek hordozói a népi kéziratos könyvek. Az előadás során az 1810-es Vályi kézirat kapcsán mutatom be az oralitás sajátosságait – amik mégis írásban jelennek meg – és az úgynevezett magasművészet attitűdjeit, amik szóbeli kifejezési formát is nyerhetnek. Az említett kézirat három szövegcsoportja a következő: Az első oldalakon az Aradhoz közeli Pécska „Nemes Szűts Céhének” szánt köszöntők olvashatók. A második, legterjedelmesebb csoport vőfélyverseket tartalmaz, melyek származási helye valószínűleg a Felvidéken keresendő. A harmadik kategória foglalja magában a legváltozatosabb műveket, helyet kapnak benne például névnapi köszöntők, jókívánságok, travesztiák, egy tankönyvből beemelt költemény és a különleges, alakváltó kétágú vers is. A kézirat, pontosabban annak bizonyos versei, Vályi Klára gömöri költőnőhöz és bábaasszonyhoz köthetők, aki szívesen dolgozott ismert költők verseinek variánsaival, de használt népköltészeti alkotásokat is – irodalmi munkásságának szerves részeként. A prezentáció során a fenti kettősség bemutatására fogok törekedni. Az előadás a reykjavíki Árni Magnússon Institute for Icelandic Studies The Variance of Njáls saga elnevezésű projektjére tett kitekintéssel zárul.
Előadásomban tisztázni próbálom az első név szerint ismert költőnk, Vásárhelyi András életének bizonyos szakaszait, ezzel segítve az általa szerzett Mária-ének keletkezési körülményeinek pontosabb megismerését. Bemutatnám, hogy a délvidéki huszita mozgalom és a folyamatos török támadások hatása hogyan jelenik meg szövegében, amely haladó gondolkodását, műveltségét és szerzői leleményét egyaránt tükrözi. A szülőföldjére, Kisdivásárhelyre utaló nevének fennmaradását a latin mintára megalkotott versfőszöveg biztosítja, az általa létrehozott ének műfaját tekintve átmenetet képvisel a katolikus liturgikus ének és az anyanyelvi protestáns gyülekezeti ének között.
A históriás ének, és részhalmazaként a tudósító ének egy olyan terület, amely határt nyit az írásbeliség és a szóbeliség között. A tudósító énekeket jellemzően iskolázott, bizonyos műveltséggel rendelkező szerzők írják, akik számára ismertek lehettek korábbi énekek, vagy krónikák. Ugyanakkor a célközönség írástudatlan volta miatt a műveknek alkalmasnak kellett lenniük szóbeli előadásra, ezért a XVI.-XVII. századi tudósító énekeinknek az orális énekmondói hagyományra kellett lenniük.
A legújabb közköltészeti kutatások és költészettörténeti perspektívák nyomán érdemes egy pillantást vetni a 18. századi magyar arisztokrácia drámaírói törekvéseire. Hasznos lehet átgondolni, hogy egy mára elfeledett poétikai tradíció áll-e a magyar főrangúak drámaírói ambíciói mögött, avagy inkább az arisztokrata íráshasználat egyik módját láthatni benne. A kérdés még inkább úgy tehető fel, hogy mire voltak használatosak ezek az drámaszövegek. Műalkotásoknak tekintették ezeket az alkotók, vagy a drámaírás a művelődés, esetleg a kulturális cselekvés sajátos formája volt? A kéziratos forma ellenére lehetett-e olvasótábora ezeknek a szerzőknek?
A 15. század elején Manuel Chrysoloras Firenzébe érkezett Ptolemaiosz Geográfiájának egyik 